Az énekes halott
A színészi minőség nem ugyanaz, és a közlésvágy heve is csillapult. Az átértelmezés szellemessége és mélysége változatlan. És bámulatos az a profizmus, amellyel a rendező a játszók adottságaihoz igazítva ér el szinte mindent, amit akar. Senkin sem tesz erőszakot, hogy önmagánál jobb legyen, mégis csaknem mindenki többnek látszik, mint amire képes.
Kecskeméten Rusznyák Gábor rendezte meg Thomas Middleton és William Rowley XVII. századi rémtörténetét. Azon kívül, hogy a rendező kaposvári munkáiról vannak jó emlékeim (Három nővér, Liliom, Oidi pusz király), a darabot is Kaposváron láttam először, 1980-ban Ács János (akkor még f. h.) rendezésében. Arra is szívesen emlékszem vissza. Most Kecskeméten sem a darabra, sem a rendezőre nem ismertem rá. Az egykor izgalmas dráma közben alig sikerült a szemem nyitva tartani. Minden érdekesség, szenvedély, morbid vagy perverz borzalom helyét bénító, dermesztő, kábító üresség foglalta el. Azt hiszem, minden valamirevaló, újításra és megújulásra törekvő rendezővel megesik, hogy agyát elönti a művészet láza, és ilyenkor nem ismer se istent, se embert. S ez még nem is lenne baj, de nézőt, színészt, szakmát sem. Egy hangulatot, egy stílust, egy látomást akar megvalósítani mindenáron, átgázolva mindenen és mindenkin, ami és aki az útjába kerül.
Rusznyák Gábor ezúttal azt találta ki, hogy kiirtja a történetből a szenvedélyt. Szegény Trokán Nórának sejtelme sincs, mit tegyen, amikor egy pillantásra heves szerelemre kellene gyúlnia, sem amikor e szerelem hatása alatt fejében megfogan a gyilkos terv, hogy megöleti vőlegényét, és akkor is csak a zavarodottsággal küzd, amikor az ocsmány bérgyilkos zsarolásának kényszerűen enged. Csak az biztos, hogy egyetlen mondatát sem lehet pontosan megérteni. Az artikulációval egyébként csaknem valamennyi játszó hadilábon áll, olyanynyira, mintha a rossz beszéd is a rendezői elgondolás része lenne. És bizonyára az is, hogy merev szerepsablont mutat fel valamennyi játszó. Körtvélyessy Zsolt a becsületére és tekintélyére kényes, beteges főrangú apa, Orth Péter a nemes ifjú, akit kötelességszerűen kap el a szerelmi tűz, Ferencz Bálint a hivatalból türelmetlen vőlegény, Szikszai Rémusz az ügyetlenül elrondított szörnyeteg, testi-lelki torzszülött. Bár benne még pislákol némi színpadi élet.
Feltehető, hogy a cselekmény másik szála jobban érdekelte a rendezőt. Valóban, visszataszító, szánni való, komikus elmekórtani gyűjtemény bolyong időnként a színen, lényegében elnyelve, elfedve mindazt, ami a gyógyászati intézményben történik, s aminek értelmeznie, ellenpontoznia, árnyalnia kellene a főszereplők groteszk drámáját. Ám éppen a főorvos elzárt felesége és a magát bolondnak tettető udvarlója közti kapcsolat sikkad el. Sirkó László és Hegedűs Zoltán főorvos–ápoló párosa legalább annyit félreérthetetlenné tesz, hogy ők minden ápoltjuknál veszedelmesebb őrültek. Csak éppen ebből alig következik valami.
Khell Zsolt díszlete leginkább a pocsék hangulat éreztetésére alkalmas, csúf, rideg, elkedvetlenítő tér, amely jóformán megkülönböztethetetlenül foglalja magába a két helyszínt. Szlávik Júlia jelmezei kortalanul különösek, titokzatos jelrendszert sejtetők. Fontos szereplő még a zongorista, aki bizonyára csak azért vak, mert alakítóját Látó Richárdnak hívják –elég lapos tréfa a színlapon. Funkcióját meg az adja, hogy az elmegyógyintézetben zeneterápiát alkalmaznak – Schubert műveivel próbálnak gyógyítani. A holtak pedig szokványos mementóképpen megfehéredve viszszatérnek. A halott vőlegény még dalol is.
Így azt nem mondhatjuk el az előadásról: hogy nem lett belőle énekes halott.
