A németek megszállta Párizsban Labiche-komédiát játszanak: „Kit látok? Csak nem Adolphe urat, az ocsmány Adolphe-ot?” A közönség dől a röhögéstől. A német cenzorok nem értik, mi ebben a vicces. Adolphe más nevet kap, mielőtt megértenék...

Nem hibátlan, de nagyon fontos, izgalmas és tanulságos kötetet szerkesztett Lengyel György. A kötet hibái inkább csak a rendszerető szakembereket és filológusokat fogják zavarni, a tanulságai viszont sokakat szolgálnak – ha eljut hozzájuk. Kétségtelen, ezt a könyvet nem a következetes szerkesztésért és gondos lektorálásért fogjuk dicsérni. Nem igazán tudjuk, miért az került bele, ami, miért az maradt ki, ami. A kötet sem műfaji, sem formai szempontból nem egységes, s maradtak benne tárgyi tévedések. (A Magyarországról szóló részben maradt a legtöbb. Gajdó Tamás sajnos nem tudja, melyik miniszterelnök fogadtatta el a II. zsidótörvényt, mi lett az 1945-ös választások eredménye, s azt a téveszmét terjeszti, hogy Németh Lászlót 1945-től fosztották meg minden publikálási lehetőségtől, Aczél György pedig csak ’45-től tevékenykedett kommunistaként.)

Mindazonáltal biztosíthatjuk a kedves olvasót, hogy a jelentősebb európai diktatúrák (a kis Portugáliát kivéve), s a szovjet blokk Jugoszláviával kiegészülve benne van a kötetben a németek által (részben) megszállt Skandináviával és Franciaországgal együtt, s a róluk szóló fejezeteket túlnyomórészt kiváló, alapos szerzők írták. Lengyel György a hidegháború legdermesztőbb éveiben diktatúrás vonásokat fölvett Egyesült Államokat is beleírta a kötetbe, nagyon jól tette, mert mi érdekeljen bennünket itt és most, ha nem az, hogy miként telik meg egy demokratikus alapszerkezet a diktatúra légkörével.

A könyvben sok színes élettörténet bizonyítja: az emberek túlnyomó többsége ellentmondásosan, változékonyan, bonyolultan viszonyul a diktatúrához, miként az hozzá. A jóra is, a rosszra is iszonyú a kísértés, és folyamatos. A diktatúra nem hagy jót tenni rossz nélkül. Folyamatosan teszi fel a kérdéseit, melyek többsége nem eldöntendő. Nem igent és nemet kell rájuk mondani, hanem valamit. Ami sokkal nehezebb. Mert nem lehet a választ nem mérlegelni. A konformista és az ellenálló, a hívő és a hitetlen ott van és ott csatázik mindenkiben, és ezek a csaták ritkán szoktak végleg eldőlni a halál előtt.

A diktatúra nemcsak pénzt, biztonságot, olcsó jegyet, új és biztos közönséget, a magántőkétől, a magánfelelősségtől való szabadságot adhat, de a politikától való szabadságot is. Nemcsak Mussolini és Franco mediterrán diktatúrájában s amegszállt Párizsban uralta a színpadot az apolitikus szórakoztatás, amely a hatalmat és a közönséget egyaránt kikapcsolta az egymástól való szorongásból, de még Németországban is 58 százalékig futott fel a népies bohózatok, népszínművek aránya. Pedig a náci vezetők szemében „a színházlátogatás inkább »nemzeti kötelezettség volt«, mint szórakozás”.

A cenzúra is szerette magát a politikától eloldva, a közönséges civil erkölcs őreként bemutatni, féltvén féltve a társadalom s kivált az ifjúság erkölcseit. És a cenzúra föllépéseinek jelentős része konszolidált diktatúrákban ilyen is volt, miután az öncenzúra a politikai teendők nagy részét kiszűrte. Olaszországban a húszas években „a prefektusok által gyakorolt cenzúrának az a fő szempontja, hogy megfelel-e a szöveg a közerkölcsnek”. Pétain marsall cenzúrája is „elsősorban az erkölcsi értékrend védelmére felügyelt”. A kedves Zurlo, az olaszok „szeretetre méltó cenzora” a szinglihordákkal dacolva betilt „minden olyan darabot, amely a hagyományos családmodell ellen beszélt, esetleg a nőtlenséget is elfogadható életformának tartotta”. Spanyolországban is arra ügyelt a katolikus egyház befolyása alatt álló cenzúra, hogy a színpadon ne essék szó „abortuszról, válásról, házasságon kívüli párkapcsolatról, testi szerelemről, homoszexualitásról”.

A legnépszerűbb cenzoruk a dánoknak volt, egy bizonyos Normann, akit a színházak sokkal inkább védelmezőjüknek, mint ellenségüknek tekintettek. Ez a Normann már régóta cenzorkodott a független Dániában, ahol kizárólag a közerkölcsöket kellett neki védeni. Aztán a helyén hagyták a nácik, és ő közmegelégedésre védte egymástól a nácikat s a dán színházakat. A szenvedélyes náciellenes szónoklatokat tartó drámaírót, Kaj Munkot is idejében figyelmeztette, meneküljön, ha kedves élete. Nem menekült, megölték. Munk néhány évvel azelőtt még Hitler és Mussolini lelkes híve volt.

A spanyol Sastre pedig elkötelezett marxista, aki 1960-ban arról vitatkozott Buero Vallejóval, egyébként legálisan megjelent cikkekben, hogy köthet-e a szerző valamilyen kompromisszumot a hatalommal annak érdekében, hogy hasson és változtasson. Sastre kizárt minden kompromisszumot. „Évtizedekkel később mindketten belátták, hogy voltaképpen kétféleképpen képviselték ugyanazt az igazságot.”