Volt egy lány a gimiben, mindenki vele akart járni. Neki voltak a legjobb lábai. Amikor megtudtuk, hogy ennek oka lehetett a tánc is, hirtelen leálltunk a Jethro Tull hallgatásával, és a kelta népzenét magyar csürdöngölőre váltottuk. Elkezdtünk táncházba járni. Lötyögtünk szorgalmasan, s irigykedve néztünk arra a fiúra, aki végül révbe ért. Táncos volt, természetesen, profi táncos.

Világörökség lett a táncházi mozgalom! Amiben nincs semmi rendkívüli. Számítani lehetett rá. Nincs ember, aki a táncot és a táncházat ne szeretné, s ne szerette volna. Mindegy, hová szavazol,mindegy, hol élsz, ez a mozgalom jól be tudott férkőzni a Peace and love virágillatú hippiévtizedébe, s túlélve a gépzene őrült tombolását, diadalosan tért vissza az újabb korosztályok életébe is. Próbálták ugyan ideológiai maszlagokkal nyakon önteni, a táncházat nem sikerült átvonszolni a barikád egyik oldalára sem. Közös értékünk, nincs vita arról, hogy hová tartozik.

A legszebb az egészben az, hogy a mozgalom faluról indult, de aztán szép csöndben bevonult a nagyvárosok életébe. Így fordulhat elő az, hogy egynémely vidéki településünkön dzsessztánccal próbálkozik a modernebb életre vágyó értelmiség. A városok peremén, lakótelepek és poros házak alagsoraiban, öreg művházak kopott színpadain, klubokban és zeneházakban viszont dugig van a táncház.

A fiatalokat nem lehet elvadítani, éltetik Halmos Béla, Sebő Ferenc és mások szívügyét, álmát, továbbviszik a világ nagyvárosaiba is a tánc szeretetét. Bizsereg a talpuk, ha azon tanakodnak, hová kellene a hét végén menni mulatni. A szerb bál vagy a rendes talpalávalóval spékelt bulihely előkelő helyen szerepel a kulturális célpontok világában. A szapult nagyváros vitte tovább a hagyományt. Nem feltétlenül a falu. Ami segít bennünket abban, hogy felfedezzük a hagyomány erejét. Csak az a jó hagyomány, amit maguktól töltenek meg tartalommal a generációk. Parancsra ez nem megy.

Éljen soká a magyar táncház!