Amy Winehouse-ra valószínűleg az vár, ami néhány, ugyancsak fiatalon elhunyt zenészkollégájára: halála után talán még népszerűbb lesz, mint életében – legalábbis ezt látszik alátámasztani a december 5-én megjelent posztumusz lemez, a Lioness: Hidden Treasures iránti fokozott érdeklődés. Az anyag címéhez méltón valóban „rejtett kincseket” tartalmaz. Egyébként sima válogatást már csak azért is nehéz lett volna összehozni Amy Winehouse életművéből, mert korábban összesen két lemeze jelent meg, a 2003-as Back to Black után három évvel jött a Frank – 2006 óta viszont semmi. A hátrahagyott felvételeket két producer, Salaam Remi és Mark Ronson állította össze lemezzé, nem éppen a resztliből. A Tony Bennettel készített Body And Soulon kívül helyet kapott rajta két, eddig sehol meg nem jelent stúdiófelvétel, valamint feldolgozások, már ismert nóták ismeretlen verziói és egy, a Frank című lemezről végül lemaradó szám. Olyan nagyon sok fiókban maradt felvételre, rejtőző kincsre sajnos már nem számíthatunk.

Amy Winehouse-nak életében mindössze két lemeze jelent meg

Ahogy Phil Lynott esetében sem. Az ír Thin Lizzy dalszerzője, frontembere, mindenese nemcsak a zenekarban volt erős ember, de saját jogon is nagyszerű zenészként tartja őt számon a rocktörténet. Nagy szerepe van abban, hogy a rock and roll ma ott tart, ahol, „a Thin Lizzy nélkül nincs ma Metallica sem”, mondja egy meggyőződéses rocker, akinek csak hinni tudok. Thin Lizzy pedig nincs Lynott nélkül. A bandával rögzített lemezek mellett az 1986-ban, 37 éves korában elhunyt frontember két saját lemezt is megjelentetett, az 1980-as Solo in Sohót a The Philip Lynott-album követte 1982-ben. Az első posztumuszra 2001-ig kellett várni, amikor is egy majd húszéves koncertfelvétel látott napvilágot (Live in Sweden 1983), tavaly pedig a Yellow Pearls című anyag volt hivatott leporolni Lynott emlékét. A válogatáslemezen Mark Knopfler is felbukkan. A két korábbi szólóról származó dalok mellett remixeket, ritka dalokat és CD-n soha meg nem jelent úgynevezett „b-side” (a kislemezek b, vagyis kevésbé fontos oldalán található) nótákat tartalmaz a Yellow Pearls. Phil Lynott esetében a posztumusz lemezek száma megegyezik a még a művész életében megjelent anyagok számával.

Van viszont olyan művésze a zenevilágnak, akinek posztumusz diszkográfiája több tételt tartalmaz, mint az életében megjelent lemezeket lajstromozó. Janis Joplin mellett például Tupac Amaru Shakur, vagyis 2Pac is ilyen. Az 1996-ban gyilkosság áldozatául esett amerikai rapper a kilencvenes évek egyik legsikeresebb művészévé dolgozta fel magát amúgy megdöbbentően rövid pályafutása alatt. Első szólólemeze, a 2Pacalypse Now csak 1991-ben jött ki. Ezt még három szólóanyag követte, a huszonéves kölyök ezekkel örökre beírta magát a hiphop aranykönyvébe. A név kötelez: akárcsak Túpac Amaru, a perui szabadságharcos, aki után nevét kapta, 2Pac is bátor és provokatív küzdelmet folytatott, hogy felnyissa a feketék (és a fehérek) szemét, és rendesen beszólt a komplett amerikai establishmentnek csakúgy, mint a rapműfaj tartalmatlan, öncélúan erőszakos előadóinak. 1996-ig tehát négy szólólemez jött ki a neve alatt. Az ötödiket, a The Don Killuminati: The 7 Day Theory címűt ugyan nem szokás a posztumusz korongok közé sorolni, hiszen a megjelenést még maga 2Pac készítette elő, a következő öt (!) stúdiólemez viszont már kétségkívül kiérdemli ez a státust. Az ötből három dupla korong volt – a Death Row kiadó vezetője, az alvilági figura Suge Knight mindent kifacsart a sztár emlékéből, amit csak tudott. A stúdiólemezeken kívül halála után két koncertlemez, öt válogatás és két remix anyag jelent meg. Az életéről szóló dokumentumfilm zenéje ugyancsak kijött, ahogy költészetét sem csupán kötetek őrzik: a The Rose That Grew from Concrete és a The Rose, Vol. 2 című lemezeken a fekete művészvilág kiválóságai mondják, éneklik, zenésítik meg a rapsztár verseit.

Michael Jackson ma sem kevésbé népszerű, mint életében, Frank Zappának is megjelent vagy húsz lemeze a halála után – időről időre felbukkannak új vagy újnak vélt felvételek a legnagyobbaktól. A posztumusz lemezek megjelenése körül általában valóban érezni a pénzéhség szagát. A posztumusz lemezeknek akkor van a várható extraprofiton túl is értelmük, ha nem szimpla válogatásként látnak napvilágot, hanem a korábban megjelent anyagokhoz képest adnak valami pluszt is. Ha ez hiányzik, nehéz nem arra gyanakodni, hogy a kiadó és a szerzői jogok örökösei csak újabb bőrt akarnak lehúzni a halottról. Aki után persze nem csak por és hamu marad.