Dunántúli tájak felett
Azt írják a rendezők a kísérőszövegben, hogy Martyn Ferenc jelentősen megújította a modern magyar szobrászatot. Valóban; erre nemigen figyeltünk. És nem csak azokkal a színes térkonstrukciókkal, amelyek mellett a mondat olvasható, és nem csupán kilencszáznegyvenhatban. Ahogy a festészetében és a grafikájában, úgy a plasztikában sem a felszabadulással kezdődött a felszabadítás a Martyn-életműben; mondhatni, ő nem volt kezdő. Hiszen a negyvenötöt követő katartikus-reményteli néhány esztendőben seregnyi fiatal és középkorú művész fedezte fel magának az absztrakciót, lett mámorosan és gátlások nélkül nonfiguratív, úgyszólván átmenet, de bizonyosan előzmények nélkül. Érthető módon. Ha a megelőző negyedszázadban a legkorszerűbb festőink és a legigényesebb közönség is idegenkedett mindettől, ugyan kinek-miért festettek volna szürreálist, konstruktívat, expresszionizmust a művészek?
És a festők még hagyján – megszállottak, titkos igyekvők és magános géniuszok ott még akadtak. De szobrászok végképp nem: a szoborhoz anyag, tér, akárhogy is, közösség kell, és ezeknek az összesített hiánya utalta a hazai plasztikát a hagyományos határok közé.
Kivéve Martynt. Az új Martyn Múzeum felsorakoztatja a festőként tisztelt mester plasztikáit, megerősítve a feltételezést, hogy az egyetlen hazai nonfiguratív szobrász volt negyvenöt előtt. És az érdem nem csupán időrendi ebben az olykor jobb híján időrendet méltányoló hazai értékelésben. A negyvenegy-negyvenháromban mintázott darabok kiérlelt, szuverén munkái egy akkor negyvenkét-negyvennégy éves, férfikorú művésznek. Logikusan következnek az évjárattárs, finoman erotikus kerámiafigurákból, és éppolyan bonyolultan sokszálúak, mint a korszak vásznai.
Martyn elvonatkoztatásai nem egyértelműek. A Szoborterv járommal első látásra felidézi a tárgyban járatosnak azokat a patriarchálisan megbízható, hullámos faidomokat, amelyek ezt a lényegében harmonikus benyomást keltő igát, vonszolt béklyót jellemzik. Ám nem nehéz belelátni az egyik, kilyukasztott járom fejelembe a Martynnál oly gyakori, dallamos madármotívumot, és hátulnézetben teljesen világossá válik, hogy mindez épített konstrukció. Szabad formák és valóság egymásba játszanak. A Szövőszék emléke alcímet viselő Kompozíció I. íves és csúcsos elemek építménye, eleve utal a háziipari szerkezetre, továbbá egy fogazott, ritmikus elem mintha a bordák ritmusát, egy orsóalakzat pedig feltétlenül a vetélőt idézi fel. Miközben az utóbbitól oly nehéz volna megtagadni a női formák Martynnál nem ritka tiszteletét.
Játékos és ironikus, fenyegető és tragikus szobrászat. Az Alföldi emlék uralkodó motívuma egy elnehezült, tulajdonképpen tragikomikus gémeskút, ámde a karcsú, törékeny kútostor itt térben elmozdul, ingását íves lap rögzíti és nehezíti el, aztán ez a hegyben végződő, korántsem ingadozó elem kíméletlen erővel vág és váj bele az alapba. Nagy szerencse, szerencsénél több, hogy ezek az eredetileg gipszművek alumíniumból öntettek. Az antiszobrászi, szegényes alumínium talán az egyetlen, amely képes azt a határozottságot és elbizonytalanítást megjeleníteni, amely a gipszben benne volt, és amely ennek a megfoghatatlan művészetnek a lényege.
Mondjuk ki: a szürreális ambivalenciát. Nem a tételes szürrealizmust – ha volna ilyen egyáltalán –, mert az Abstraction-Création egykori csoporttagja, a sokáig párizsi festő Martyn felettébb egyénien alkalmazta ezt az alkotási módot. Az ő szürrealizmusa szó szerinti. Valahol a valóság felett, de csak annyira magasban, ahonnan még a valóság látszik. Nem csak a csőrös-csápos lénnyé lényegült bőrduda a csendéleten, nem csak Don Quijote lova a vonalkuszaságban, nem csak suhanó vitorlák a szabad ritmusú kikötőképeken. Ennél mélyebb az összefüggés. Dunántúli tájak felett a címe a hazatelepült festő negyvenkettes vásznának, s ha fel lehet is fedezni dombmotívumokat itt, tengerhullámokat a francia- és sötét-színes kontrasztokat a spanyolországi képeken, nyilvánvaló, hogy a festő ennél többet lát nézőpontjának magasából.
Az új helyen újjárendezett emlékmúzeum főszereplője természetesen az utóbbi, a teljes festői életmű. Amely úgy színes, játékos, derűs és káprázatos, hogy minden ezekkel ellentétes vonását sűríti keletkezése századának.
