Weöres Sándor szövegének nyelvi pompáját ugyan meg sem közelíti a látványé, de az erre való törekvés legalább jól kivehető, bár a rendező tervezte díszlet erről még sokat nem mond. Gazdasági udvar, nagyobb léptékű parasztporta szolgál a török kiverésének országos színhelyéül. Jobboldalt hatalmas faváz hátravonható falakkal rejt, és tár fel különböző helyszíneket. Ha ezt az építményt istállónak néznénk, akkor persze vele szemben a trágyadombnak kellene állnia, s ennek nyilván beláthatatlan következményei lennének az előadásra. Nem tudni, milyen, de valamilyen biztosan lenne. Ám legfeljebb csak egy kazal maradékának látszik az a szalmakupac, amelyre hol szeretkezők dőlnek le, hogy túloldalt diszkréten kiguruljanak a színről, hol meg történelmi nagyságok, császárok, vezérek kelnek ki róluk szalmabábnak álcázva. Tresz Zsuzsa jelmezei humorizálva próbálják látványossággá alakítani a népek, nemzetiségek XVII. századi háborús kavargását, Győrffy Katalin koreográfiája szerint pedig olykor fehér leples táncosok keringenek a színpadon nemcsak érzéki izgalmaktól, de különösebb gondolati tartalmaktól is mentesen.

A színészi játék a szokottnál is egyenetlenebb, de az alakítások többségének érdektelensége, kidolgozatlansága megbújik a jelmezek tarkasága és a csoportjelenetek kompozíciója, no meg a rutinszerű lebonyolítás mögött. Krum Ádám Hercsulája viszont olyan hamis, hogy nem hiszek a szememnek, de főképp a fülemnek. Már azt sem akartam elhinni, hogy ez Krum Ádám, akiről eddig csak jó emlékeim voltak. Hogy most mitől ficamodott így ki a cigány hóhérból lett átmeneti népvezér, azt legfeljebb csak találgathatom. Talán el akarta kerülni a szerep kézenfekvő sztereotípiáit, ám helyettük nem talált semmit. Lipics Zsoltnak viszont kézből megvan Windeck agresszív köpönyegforgatása, amivel minden új hatalomra erőszakosan rá akarja magát tukmálni. Újvári Zoltán főképp Badeni Lajos szerepében, darabzáró és mondandót összefoglaló agyalágyult bölcsessé gében erős, kifejező. Nem ő tehet róla, hogy nemigen van mit lezárnia. Köles Ferenc tiszta, szép játékkal hozza a hadak és nők között hányódó Ambrus deákot, a kaposvári tanodából most szabadult Boros Anna igaz szenvedélyből formálja Leát, az önérzetes, okos és érzelmes zsidó lányt. Györfi Anna hűséges, de erősen megfakult lenyomata Báthory Susánna alakjának, játékából mindössze az asszony formátuma, férfifaló szenvedélyének és arisztokrata gátlástalanságának mértéktelen, mindent elsöprő ereje hiányzik. Tordy Géza magától értetődő természetességgel, egy nagy pálya minden tapasztalatával hozza a színre a bölcs, humánus, okos vén zsidót, akinek nem filozófiája, hanem természete az emberi élet tisztelete. Természetesen a magáé is. Jó ember, ezért idegen tőle minden eszme, cél, ideológia, amely pusztítja az életet, megrontja az emberséget.

Weöres Sándor darabja elkészülte után több mint egy évtizeddel került színre, és nem Pécsett, ahová a szerző szánta, és ahol 1972-ben már próbálták is, hanem a Vígszínházban. Csak találgathatjuk, hogy a szocialista kultúrpolitikát vajon a történelmi optimizmus hiánya vagy a zsidó téma feszegetése irritálta-e. Most lehet játszani a művet. A panoptikum amúgy szerény látványosságai mögül elő is csillan az író szellemessége, világlátásának nagyvonalúsága, éles elméjű iróniája. De alig szólal meg véleményének radikalizmusa, komolysága. Mintha csak évődne, amikor túloz, mintha csak viccelődne, amikor a leglényegesebb összefüggéseket villantja föl. Ismétlem: különféle gyengeségeivel együtt sem rossz előadás A kétfejű fenevad Pécsett. Rosszabb: súlytalan.

Györfi Anna és Újvári Zoltán