Legnagyobb meglepetésemre nem is kap utána, hagyja leesni, a társa, amelynek meg könnyű zsákmánya lehetne, meg sem fordul utána. A gondozó emeli föl, és nyomja le az állat torkán a friss – még élő – falatot. Nem hiszem, hogy valódi élőhelyén ezt megengedhetné magának.

Csakhogy a felvétel idején valódi élőhelyén nem volna semmi esélye az életben maradásra. A dokumentumfilm azt mutatja be, hogyan próbálták megmenteni a tavaly nyári mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa áldozatait egy amerikai támaszpont-laboratóriumban. A történet hőse a 895. számú pelikán.

Óvatos mértéktartást tanúsít a rendező. Az ilyenkor elkerülhetetlen pátoszt leginkább csak a kísérőzene idézi meg. Sokkoló képeket sem nagyon mutat. Az elején a parti iszappal keveredett olaj beborítja az egész madarat, de néhány másodpercnyi iszonyat után már azt látni, ahogy aprólékos alapossággal tisztítják a pelikán szemét, majd hatalmas csőrét ésmélyen lenyúlva a torkát is. Valószínűtlen nyugalommal tűri a zaklatást, ha nem látnám, nem is hinném: mintha bizalmat érezne az emberek iránt.

Kicsit csodálkozom azon, micsoda hatalmas tábort hoztak létre. Egymás után érkeznek a kisebbnagyobb teherautók, bennük a pelikánmentő dobozok.Hevenyészett kettős felirat fogadja őket: jobbra „Live Birds”, balra „Dead Birds” (Élő madarak, Holt madarak).

Tökéletesen felszerelt labor, értő és dolgos munkatársak. A gonosz ember gondatlan tevékenységével tönkretette a környezetet: köteles rendbe hozni, amit elrontott. Jön is a happy end: fiatal pelikánunk dobozában visszakerül oda, ahonnan elhozták, és kis unszolás után örömrepüléssel követi társait a megtisztított táj fölötti repülésben.

Csak ne fészkelte volna bele magát a fejembe a gondolat, hogy a megmentéshez használt kocsik mennyi üzemanyagot fogyasztottak el, amihez a fölrobbanthoz hasonló toronyban hozták felszínre az olajat.

Infó

A 895. Pelikán

A HBO 38 perces dokumentumfilmje, rendezte: Irene Taylor Brodsky. Bemutató: december 8-án éjjel 11-kor.