A Maurice Chevalier, Edith Piaf, Gilbert Bécaud, Jacques Brel sanzonjaira fabrikált, „neoklasszikus balett”-nek nevezett, deszkarepesztő varieté legfőbb díszleteleme egy hatalmas, vetítővászonként is szolgáló esernyő. A honlapja alapján (www. big-ben.be) magát Big Bennek becéző mozgáskomponista és Dmitrij Simkin látványromboló szerint ugyanis ez a tárgy, továbbá a kerékpár, a kopasz fák, a hulló-elsárgult levelek, a szenvelgésben fetrengő szerelmesek és egy harmonikázó csavargó szimbolizálják a Föld összes nem franciájának Párizs-képzetét. Az egy Brel-dal ihlette Jef, a koldus: Bede-Fazekas Csaba, a Győri Nemzeti Színház 1933-as évjáratú magánénekese.

Részlet a Gilbert Bécaud Nathalie-jára bütykölt epizódból FOTÓ: JEKLI ZOLTÁN

Aki oly’ fess megszaggatott, galambszürke ballonjában, azzal színben harmonizáló, frissen vasalt ingében, nadrágtartós pantallójában, ápolt szakállával, ősz üstékével, hogy őt látva, tartok tőle, még Orbán Viktor napokban kézbesített, újabb hírlevele sem tántorítaná el a magyar nyugdíjasokat attól, hogy tömegesen induljanak meg Párizs felé, clochardnak. Ugyanakkor, ha a rokonszenves, bár a francia nyelvvel hadilábon álló bariton rágyújt Piaf klasszikusára, a La Vie en Rose-ra, és megszólaltatja hangszerét, érthetővé válik, hogy jobbára hasztalan kéreget; alig csurran-cseppen a kalapjába.

A társadalom mezsgyére szorult páriáinak sorsát (is) megéneklő nagyvárosi költészettől gyökeresen idegen, pállott giccsben fuldokló ipari bóvlit egyszerre vonja be a zsibbasztó unalom és az avítt amatörizmus rozsdája. Az első részben még fölvillan egy-két bárgyú szkeccs, így a Piaf-blokkban egy fekete ruhás nő (Marija Mizinszkaja) kúszik-mászik egy félmeztelen, izmos felsőtestű, selyemköntöst, -bokszert viselő bájgúnár lábainál – miközben a belém szorult kiáltással azonos jelentésű Mon Dieu (Istenem!) szól. Krónikásunk, Jef, hamarost közli: Piaf és a repülőbalesetben elhunyt, hajdani világbajnok öklöző, Marcel Cerdan végzetes románcát idézték föl. A Gilbert Bécaud Nathalie-jára bütykölt epizódban egy szemrevaló, piros ruhás szőkeség (értsd: szovjet ciklon) tűnik föl a színen, majd ukrán maffiózónak tetsző fiatalemberek ropják a kozák táncot, míg a háttérben fölragyog a vörös csillag – a nézőtéren kitör a tapsorkán.

Ekkorra végleg kiürül Van Cauwenbergh penészes ötletspájza, ám még guillotine-ként sújt le rám egy egész, háromnegyed órás felvonás, Brel örökzöldjeire. És a kókler flamand, ki rendre úgy tör-zúz a zsenialitás panoptikumában, mint elefánt a porcelánboltban, rutinosan tölti ki a tátongó Semmit a semmivel. A nagyszabású időpazarlás kapcsán egyetlen kérdés feszít engemet. A Kiss János által Markó Iván távozása, vagyis, 1991 óta irányított társulat berkein belül hogy’ nem nőtte ki magát egy olyan ízléshiányos, korlátolt, csapnivaló házi- dilettáns, mint amilyen Van Cauwenbergh? Gyanítom, mindez az önbizalomhiánnyal függ(het) össze, ezért biztatólag: bár a siker ma még láthatatlan, higgyenek magukban. S míg erőt, kreatív energiát gyűjtenek a cselekvéshez, „Csak hazai kacatot!”-jelszóval keressenek határainkon belül hasonló képességű alkotókat. Ha Dunát talán nem is lehet velük rekeszteni, egy úszómedencét bizonyosan.