Szemében tudja a modernséget
Észrevenni egy fát talán könnyű, mindennapos eset, ám megrajzolni, vagyis: látni, már jóval nehezebb. Előzetes kapcsolat kell hozzá. S akkor már előtűnnek a sárga-fehér, piros-fehér, fekete-fehér lombok. Néhol csak egy-egy sötét, elmosódott szénfelhő, máshol girbegurba vonalak, az ágak hajszálerei. És leginkább tölgyek meg egynéhány olajfa. Ahogy Hollán írja: „A természet világát az ismeretlen lakja. A fák a hozzá vezető kapuk.”
Az ember olyan lény, legalábbis európai változatában, aki szeret nagy felfedezéseket tenni. Ezzel a gondolattal kezdte Nádas Péter a nyitóbeszédét. S ez a felfedezésigény akkor is meghatározó, ha már csak a spanyolviaszt lehet újra és újra föltalálni, mert más már nem nagyon akad. Legfeljebb a már ismert mögött. Hollán például a fáktól tanult rajzolni. Illetve nem is tanult, hiszen tudott ő már rajzolni. Sokkal inkább a fa nyelvét, jelbeszédét leste el. Elsajátított egy nyelv előtti vagy utáni gondolkodást. Addig nézte Flaubert-rel és Maupassant-nal együtt, amíg már a fát látta, „és nem azt, amit a fáról gondolunk.”Hiszen a fa lombjának egyetlen levele is felbecsülhetetlen tudást hordozhat. Ahogy szélcsendben pörög. S ha nincs szél, akkor könnyen lehet, hogy a mozgással a fa üzen, ő ad le jeleket. És így az ember az örökmozgó közelébe kerülhet, hiszen ez az indokolatlan fuvallat lehet akár a legfőbb istenbizonyíték.
Hollán szénnel, gouache-sal és akrillal festett színes vagy színtelen, egyszerű vagy bonyolult rajzai e tudás közelébe visznek. Úgy vázlatos, hogy a teljességet rántja magához. És ez a teljesség nem is kéri, követeli az elmélyülést.
– Egy fa, vagyis a természet és köztem nincs nagy különbség – magyarázta Nádas. – Amit viszont Hollán észrevett, és ez már tényleg nagy különbség, hogy míg én látható vagyok, hiszen vonalakból, kulturálisan erősen rögzített jelekből állok, hiszen olvasni lehet a gesztusaimat, mimikámat, akkor is, ha hazudok, és akkor is, ha nem, szóval ezzel ellentétben a fa láthatatlan.
Örök mozgásban van látható és láthatatlan között, amit a mi szemünk, tudatunk és felfogásunk már nem tud követni. Hollán sokat tanult tőlük: folt-, szerekezet- és színlátást. Még ha fekete-fehérben rajzol, akkor is színeket lát. A lomb geometriáján túl ezt a belső mozgást vagy inkább az állandó mozgásban levést rögzíti. Ilyen értelemben a XXI. század művésze, aki a mozgást helyezte szemléletének központjába.
Nádas lapunknak elárulta, bizonyos szempontból csak tárgyi összefüggés van az ő és Hollán művészete között. Hollán kezébe került Nádas Saját halál című könyve, benne a 135 fotó ugyanarról a vadkörtefáról. A „megismerkedést” egy párizsi út követte. A tematikus azonosságon túl ekkor derült ki, hogy a korszakban, a látásmódban is vannak közös pontok.
– Az a nézőpont, amit ő választ, az ma nagyon sokaknak az egyetlen perspektivikus nézőpont – tette hozzá. Azon belül már időbeli és térbeli elcsúszásokkal és elcsúsztatásokkal dolgozik, vagyis kettős, megsokszorozott perspektívát használ. Ez a perspektíva Einsteint idézi, azzal nagyon rokon. Vagyis Hollán az a valaki, aki a modernizmust a szemében tudja.
Van tehát mit irigyelni Hollántól és a fáktól is. És nagyon komolyan venni Nemes Nagy Ágnes intését: „meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.” Az otthonosságot például, amit árasztanak. Hiszen a fa eleve otthonos, saját teste a háza, miközben mi folyton próbálunk házat, hazát teremteni, hogy otthon érezzük magunkat. Mint a medúza, ami szinte nem látható, annyira azonos a vízzel, csupán az anyag sűrűségében különbözik tőle. Hát a fák is ilyenfajta lények, zárta gondolatmenetét Nádas Péter.
A Szépművészeti Múzeumban rendezett tárlattal egy időben a bolognai Morandi Múzeum is kiállítást rendezett Hollán csendéleteiből. A Szépművészeti ezzel az eseménnyel folytatja a külföldön élő kortárs magyar művészek bemutatását.
