Persze, szelíden határozott reform-korszak ez, és a története tele szép hazai mozzanatokkal. Hiszen lehet ezt úgy is tekinteni, hogy az új rektor végre behozza Nagybánya szellemét, azaz kevésbé a poszt-, mintsem az előtag nélküli impresszionizmust, miközben Európában már létezik a Bauhaus és működnek a szovjetorosz tanműhelyek. Meg figyelembe venni azt a belső áskálódást, kifelé juttatott denunciációkat, amellyel az ó tanári kar támad. Hogy Csókot és Vaszaryt nem egészen másfél évtized múltán kiebrudalják. De lehet – kell – ezt afelől is értékelni, hogy – kilencszázhúszban! – kivezetik a gipszöntvények utáni akadémiai stúdiumot, s bevezetik az élőmodell-rajzolást. Látni kell azt a néhány avatag és fontoskodó képet, amelyet a kiállításrendezők konzervatív tanároktól bemutatnak az ilyen volt – ilyen lett jegyében.

A kiállítás ugyanis nem egyszerűen tantörténeti tárlat. Művészettörténész specialisták feldolgozták ennek a rendkívüli reformnak a históriáját, tanulmánykötetük a hírek szerint közelesen megjelenik, de a korszakot a termekben addig is bemutatják. S minthogy képek, szobrok és grafikák, eleve többek dokumentumadaléknál. Aztán, ha belemélyedünk, azt is látnunk kell, hogy a látvány messze többet kínál szépen illusztrált intézménytörténetnél is.

Nézzük a növendékmunkák alatt a növendékneveket. Szabó Vladimír, Bartha László, Mihálcz, Vilt, sőt Martyn és Barcsay – csupa főszereplői az ötvenes-hatvanas évek művészettörténetének. Természetesen, hiszen az emberöltővel ezelőtti korszak mesterei még egy emberöltővel korábban voltak növendékei az akkor még egyetlen Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolának. Az azonban, hogy ki látszott akkor mestere tanítványának, s ki ifjan is egyéniségnek, izgalmasan sokféle képet mutat. A rendezés, amely nyilvánvalóan hatalmas anyagból válogathatott, tekintettel volt a publikumra, és nem dokumentációt, hanem műveket mutat be.

Megadván nekünk az utókor ki nem érdemelt fölényét. A nyugtázását annak, hogy a huszonhárom éves Martyn Ferenc milyen finom és révedező Bányászlánnyal indult a hiteles hazai nonfiguráció ritka csúcsai felé. Hogy a nyughatatlan Schubert Ernő már növendékként is olyan kubisztikus külvárost-csendéletet komponált, amilyet akkor és ott egyetlen mestertől sem láthatott. Hogy Szabó Vladimír, aki majd vagabund Dózsatablókkal hozza zavarba a szocreált, és lenyűgöző embertorzókat fest-rézkarcol később, már akkor szakadt öregasszonyt és égő szemű Sapkás férfit rajzol.

Nem feledhetjük, hogy ez a húszas-harmincas években induló, férfikorba a háború előtt-alatt-után jutó generáció mennyi hatást viselt el az amúgy provinciálisan elszigetelt Magyarországon. Akkor sem, ha a kezdetek előlegezik a folytatást, és akkor sem, ha a hallgatói munkákból erre nem lehet következtetni. A huszonkét esztendős Domanovszky nagy műve, a Jairus lányának feltámasztása hibátlan, érett, tökéletes novecento. Majd egyszer, ha lesz Domanovszky-monográfia, kiderül, miként lett ebből expresszionizmus, sztálinvárosi pannó és kiteljesedő festői korszak. A hasonló pályát bejáró Hincz Gyula absztrakt képpel szerepel. Nem igazán megoldott, de érthetetlen az érthetetlenségben, hogy miként tehette három évvel a diploma előtt. Nyilván úgy, mint Ámos, aki Rudnay-tanítványként szikár, komisz, illúziótlan Csodavárókat komponált.

A Domanovszky-képen túl Barcsay csüggesztő kisfiúja, Schaár anyaportréja, Vilt és Goldman fiúfeje: a későbbi monográfiák első reprodukciói láthatók most eredetiben a kiállításon, amely a mestereket is megidézendő, néhány Vaszary-, Csók-, Rudnay- és Réti-képpel, illetve önarcképpel zárul teljessé.

A látvány többet kínál szépen illusztrált intézménytörténetnél is