Szegény csirkéknek sem kellett volna győzniük. A nagydíjat kapott Lazarov, a francia Luis Nieto filmje kellően morbid és elborzasztó ahhoz, hogy ne zárjuk a szívünkbe. Röviden szólva egy megkopasztott csirkét látunk, amint elektrosokkal akarják „életre kelteni”, hosszasan mutatva az élettelen test rángásait. A mű állítólag korábbi, embertelen szovjet kísérletek elleni tiltakozás (is). A tiltakozást helyeseljük, a mozit kevésbé – ízlésbeli okokból. Mellesleg voltak, akik a vetítés közben kijöttek a pesti Uránia terméből. Az izlandi Hilmar Sigurdsson, az osztrák Wolfgang Obermair és a magyarországi Igor Lazin alkotta zsűri különdíjban részesítette a görög Nomint Az élet és a zene szent csirkéje című opusát, amelyben legalább igazi groteszk fantáziával összehozott kétfejű-kétnyakú óriáscsirkét és egy furcsa tojásgyárat látunk. Vitathatatlan erényei vannak az ugyancsak díjazott dán Helena Frank Nehéz fejűek című filmjének, amelyben a karikatúraszerűen nagy fejjel megrajzolt hős magányát az teszi drámaivá, hogy csupán egy légy zümmögése jelenti számára a világgal való kapcsolatot. Groteszk fantáziafigurák közös kalandját mutatja be a szintén díjat kapott brit Julia Pott Pocak című animációja, amelynek hősei egy cethal gyomrát is megismerik.

A külföldivel ellentétben a hazai rövidfilm-fölhozatal a szerénynél is szerényebb volt: mindössze Weisz Béla egypercese, a Falak című került a harminc versenymű közé, de publicisztikus hangvételével ki is rítt a sorból. Részvételünk erőteljes viszont a nagyfilmek versenyében. Jankovics Marcell vasárnap bemutatott monumentális Madách-földolgozása, Az ember tragédiája – vetítési ideje több mint két és fél óra (!) – bizonyára értékes vitát fog kiváltani arról, milyen eszközökkel célszerű és lehetséges mozgóképen ábrázolni ezt a drámát, amelynek színpadi megvalósíthatósága sem könnyen megválaszolható kérdés. A huszonhárom évig készült film mellett szóló érvek között lesz bizonyára több remek képi asszociáció, az egyes korok jelképrendszerének bemutatása és a szerző fantáziavilágának, rajzkészségének áradása; kritikai érv lehet viszont a mozaikszerűség, az egyes színek eltérő vizuális stílusa, egyes képi megoldások túlságosan didaktikus, szájbarágós volta. Az biztos, hogy a nehéznek érezhető madáchi szöveg és a burjánzó képi világ együttesen nagyfokú összpontosítást igényel.

Mindenesetre a Tragédiát hamarosan a mozikban is vetítik, ellentétben a külföldi egész estés animációkkal, amelyeket csak a fesztiválközönség láthatott. Ami a macskákat illeti, kissé csalódtunk az animációs világ Mekkájának számító Annecy idei nagydíjasában, a francia Joann Sfar és Antoine Delesvaux A rabbi macskája című alkotásában. Nem mintha nem volna varázslatosan megrajzolva (a 3D-s megoldás feledhető), hanem mert – bizonyára a képregénysorozatból történt átemelés okán – túlságosan töredezett, epizodikus, helyenként le is ül a sztori. Annecyban bizonyára figyelembe vették a fontos témát is: a múlt század húszas éveinek Algériájában több kultúra, főként az arab és a zsidó sok humorral ábrázolt együttélését. (A címszereplő macska, akárcsak Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli Egy macska kettős élete című filmjében, igencsak életrevaló.) Ha már 3D, akkor inkább egy cseh bábanimáció, Kristina Dufková, Vlasta Pospísilová és David Sukup Fimfarum – Három az igazság című mozija volt lenyűgöző, nemcsak a csodás térélmény, hanem a remek mesefigurák és a sajátos humor okán is. A csehek erős mezőnyt diktáltak, mert másik filmjükben, az Alois Nebelben igen erős drámai atmoszférát teremtett a rendező, Tomás Lunák. Általában nem pártoljuk a szuperrealista animációkat, mert a legtöbbször hiány zik belőlük a műfaj fölkínálta vizuális többlet. A cseh rendszerváltás idején játszódó fekete-fehér munka mégis kivétel, részben történeti dimenziója révén: magányos Szudéta-vidéki vasúti forgalmista hősének sorsa összefonódik az 1945-ben történt csehországi német kisebbség brutális kitelepítésének eseményeivel. A Lunákétól gyökeresen eltérő vizuális gondolkodásra volt jó példa a groteszk-minimalista brit Phil Mulloy Temetésre várva című filmje, amely sötét, üreges szemű „beszélő fejekkel” mutat tükröt az emberi gyarlóságnak a családi kapcsolatokban. Erre a műre is igaz, ami a bemutatott filmek jelentős részéről elmondható: borúsnak láttatták világunkat.

Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli: Egy macska kettős élete