Mintha maga a mű nem nyugodna bele a hűvös fogadtatásba, újra és újra beleverte az orrom önmagába, és most azt hiszem, végre kezdem fölfogni, miről is van szó. A Julius Caesarról, még mindig. A Theater an der Wienben tűzték műsorra, koncertszerűen, Alan Curtis vezényletével.

Curtis laza csuklójú, egyenes tartású, szép kezű, amerikai, bajszos úriember, az nem feltétlenül jut az ember eszébe róla, hogy muzsikus volna, de a hollywoodi családi filmekben ilyesforma szokott lenni a nagypapa. Vezénylésében is azt érezni, hogy nem kenyere az erőszak, lötyögteti a kezét, és a zenekar, a saját alapítású Il Complesso Barocco játszik magától. Jól játszik. A kürtöst általában kivégzésre szokták hozni, más dolga sincs, mint hogy egy nehéz áriában kísérjen, ami általában gikszerek sorozatát jelenti a natúr hangszeren, de most nincs gikszer, sőt azt lehet hallani, hogy nagyon szépen díszít a muzsikus az ária visszatérésekor, szóval mégsem kizárt, hogy ezeket a szólamokat valaha hallgathatóan adták elő. Van még egy fantasztikus elsőhegedűs, a lófarkat viselő Dmitry Sinkovsky, az előadás első részét záró Caesar-áriában fantasztikus hangverseny-versenyt rendeztek az énekessel, aztán fülig érő szájjal mutogattak egymásra a tapsviharban, te vagy a zseni, nem, te vagy a zseni.

Van magyar énekes a színpadon, ami, persze, nagyon furcsa, mert itthon nem hallottam még Baráth Emőkéről, aki szép hangon énekel, de nagyon fiatal, nem kiforrott pódiumszemélyiség, érződik, hogy viszik magukkal a partnerek. Ha jó irányba viszik, nincs is semmi baj, de ha Romina Bassóval vannak soron, akkor kicsit furcsán érzi magát az ember. Romina Basso ugyanis lélekkel megáldott énekesnő, amúgy szép althangja van, de szörnyű nézni, ahogy hajladozik, szenved és szenvelg. Amikor már elkönyvelné a néző magában, hogy jaj, de nagyon megjátssza magát, akkor persze kiderül, hogy mégsem ilyen egyszerű a jelenség, mert Romina Basso úgy sír a pódiumon, miközben kollégája énekli Kleopátra áriáját, mint a záporeső. Muszáj szeretni. De fenntartásokkal.

Fenntartások nélkül csak a két kanadai főszereplőt, Marie-Nicole Lemieux-t és Karina Gauvint lehet szeretni. Ők játsszák Caesart és Kleopátrát, és egészen csodálatosak. Két kövér hölgy, az egyik piros hajú, a másik szőke, két tökéletesen eltérő énekesi egyéniség, de egyformán lenyűgözőek. Talán Karina Gauvin tűnt föl előbb, ahogy megállt, telten, fehér bőrrel, királykék estélyiben, mosolyogva, magabiztosan, mint aki tudja, hogy ő most nem ő, hanem Egyiptom királynője. Higgadtan végignézett a közönségen, föl az erkélyre, hogy mindenki megszólítva érezze magát, és mert be kell töltenie a teret, az utolsó sarokban hálót fonó póknak is le kell tennie egy pillanatra a munkát, és jönnek a hangok, aztán a díszítések, az egész tiszta, nyugodt, formás, tartalmas. Akkor úgy tűnik, ő az igazi profi az énekesek között.

Aztán megszólal a Caesart éneklő Marie-Nicole Lemieux, aki pont az ellentéte, színházat teremt, elsősorban indulatból, rácsap a kottára, fejét rázza, öklét emeli, rátámaszkodik a kottatartóra, és folyton teljes testtel van jelen, nem csak játszik, de teljes testtel énekel is, mozog, kifejez. Cecília Bartoli jut eszembe róla, nem mintha őt utánozná, vagy a hangkarakter hasonlítana, de ez a teljes feloldódás, és annak vállalása nem lehetne, ha nem volna Bartoli is. A két kanadai énekesnő, Lemieux és Gauvin olyan tökéletesen egészíti ki egymást, annyira bennük van mindaz, ami egyáltalán az operában érdekes, és ami a Julius Caesart ma is fontossá és élménnyé teheti, hogy más feladat nincs is, mint ott lenni. Áldom a szerencsémet.

Marie-Nicole Lemieux