Mintaszerűen fölépített, poénra kihegyezett előadás. Az elején kalapos, öltönyös, nyakkendős alakok jönnek elő a háttérből, végig jelen vannak, hol nyilvánvalóan, hol megbújva a fekete apácarácsokkal határolt hasábokból álló díszletben, majd a zárójelenetben az élükön vonul be hozzájuk hasonló öltözékben a főinkvizítor, hogy tudomásunkra hozza, mindent ő irányított, ő tartotta kézben a „hosszú pórázt”, amelyről senki sem szabadulhat. A díszletelemekből pontos koreográfia szerint alakulnak ki a különböző térformák, hogy végül magukba zárják az elbukott lázadó címszereplőt. Vereczkei Rita jelmezeit is a fekete uralja, a fontosabb férfi szereplők közül csak Posa márkit különbözteti meg fehér köpenye, nadrágja és Don Carlost fiatalos, kissé szertelen ruházata. A hölgyek jellemük, szerepük szerint kortalanul történelmi öltözékekben pompáznak.

Többnyire tiszta, átgondolt jelrendszerben, karcsún, olykor krimiszerű fürgeséggel pereg le Schiller hatalmas drámai építménye. Különösen a második részben gyorsulnak föl az intrikák, olykor alig követhető a cselek és leleplezések, a rágalmak és följelentések, a szándékos csapdák és a véletlen lebukások sora. Bagó Bertalan rendezőt nyilván nem Schiller világképe, politikai filozófiája, eszményeinek rendszere érdekli elsősorban. A jellemek, a küzdő felek lelke, viselkedése talán jobban izgatja. Legalábbis a főbb szerepek esetében. A bigott király és lázongó fia, valamint a nemes ábrándjait már-már magába temető Posa márki bonyolult viszonyrendszerét alaposan kidolgozva láthatjuk.

Cserhalmi György laza, rugalmas, kicsit bohóckodó, derűsen játszadozó fickónak mutatja be a szabadgondolkodó márkit, bravúrosan egyesíti a jelennel szembeni már-már cinikus reménytelenséget nemes eszményeinek fennköltségével, a jövőbe vetett hit ragyogásával. Egy eszményektől vezérelt tiszta embert manapság aligha lehet szebbenmegmutatni. Gáspár Sándor Fülöp király gyötrelmeit hatalmas és nagyon precízen használt színészi eszköztár mozgósításával adja elő, hang, mimika, gesztusrendszer pontosan szolgálja a nagy akarat, belső erő, önfegyelem alatt tomboló kínok, szenvedélyek láttatását. Csak éppen mindez kicsit művinek, színészi mesterkedésnek hat.

Nagy Péter Don Carlos szerepében zalaegerszegi Hamletjét folytatja (azt is Bagó Bertalan rendezte), azt a fajta Hamletet, akiből biztosan nem lenne nagy király. Eszményeiben, politikai céljaiban és tetteiben éppoly szertelen, meggondolatlan, lázas, már-már idegbajos, mint szerelmében. Reál politikára biztosan képtelen. Kívülük Derzsi János főinkvizítora emelkedik ki a szereposztási kényszerektől és véletlenektől behatárolt alakítások sorából: hivatali véleményét groteszk karikatúraként, elvékonyított hangon adja elő, ám személyes bosszúságát már a saját hangján közli. Különös, eredeti hangulatba átemelve zárja le a történetet. Földes Eszter hozza a királynő öntudatos tartását, Pokorny Lia jól közelíti Eboli erkölcsi-érzelmi hullámzásait. De lehetőségeiket behatárolja a spanyol udvari etikett.

A jól kitalált, következetesen megkomponált játék ugyanis nemigen tudja áttörni a szöveg szabta korlátokat, így nem derül ki belőle sokkal több, mint amit a főinkvizítor beszéde, illetve embereinek állandó jelenléte, a hosszú póráz sugall: mindenütt jelen van, mindenfelől fenyeget valamiféle titokzatos, láthatatlan manipuláció. De hogy mi közünk lehet ma azokhoz az eszményekhez, amelyekért Carlos lelkesül, s amelyeket Posa naiv trükkel próbál meg élete árán diadalra segíteni, s amelyeket árgus szemekkel figyel és üldöz az inkvizíció, arról nem sokat tudhatunk meg az este folyamán. A spanyol udvar és a flandriai szabadságmozgalom egyaránt távol marad a történelmi múltban. A szabadság és szerelem romantikus megfogalmazásai sem jönnek közelebb. Csak a póráz ismerős. Ha nem is mindig hosszú. Ezt az Új Színházban ma különösen átérezhetjük.