Bármi történik is, az élmény megmarad. Akinek fontos a szabadság, szabad ember marad most már. Kimondja, amit fontosnak gondol. Kimondja úgy, ahogy gondolja. De elmúlt húsz év, az emlék halványul. Szerencse, hogy ez a könyv megint bizonyítja: jól láttuk akkor, hogy van remény. Él közöttünk szabad ember, aki félelem nélkül néz szembe saját múltjával, tetteivel, hibáival, kudarcaival. Úgy tűnik viszont, hogy vereséget szenvedett, mert a könyv pontos címe: múltunk VÉGE. Kisbetűvel kezdődik, de a második szót verzállal szedték. Vége? De minek is? A szerző politikai pályájának? Pártjának? Liberalizmusnak? Köztársaságnak? Demokráciának? Bárminek is, kellett ez a könyv a lezáráshoz. Meg ahhoz, hogy tudjuk, lesz mit újra kezdeni, és lesznek majd újrakezdők. Ahogy minden helyzetben voltak. Kőszeg Ferenc közelről látta őket, itt pedig közreadja portréjukat: Tamás Gáspár Miklósét, Eörsi Istvánét, Krassó Györgyét, Kenedi Jánosét, Kis Jánosét, Solt Otti liáét, Bence Györgyét, Tölgyessy Péterét és Magyar Bálintét. A régebben megjelent írásokat vagy a szövegben, vagy lábjegyzetben aktualizálta, könyvszerkesztői hivatásának megfelelően utalva az eltelt időben történt változásokra és a reagálásokra is.

Azt, aki nem olvasta már az Élet és Irodalomban, leginkább a Magyar Bálintról – „A Szabad Demokraták Szövetségét Magyar Bálint hozta létre. Ő is tette tönkre” – szóló írás érdekelheti majd. A szerintem legfontosabb: a Tölgyessy Péter-történet, meg a Beszélő históriáját is magában rejtő Solt Ottilia-rajz. Legjobban pedig a Kenedi Jánost megidéző szöveg tetszik. Még ezt az elvei mellett kitartó embert is lenyűgözi a másik tántoríthatatlansága: „János azonban ahelyett, hogy az érdeklődést kihasználva szókimondó, de rendszeresen publikáló közíróvá próbált volna válni, szánt szándékkal olyan cikkeket írt, aminek elutasítása borítékolható volt. (…) Nem helyes, mondta Kis János, valamikor 1970 kora őszén, hogy azt tudatosítod a szerkesztőkben, a te cikkeidet vissza lehet utasítani. Kenedi bűntudatosan bólogatott, és ment tovább a maga útján, mely nem vezethetett máshová, mint a szamizdatkészítéshez.”

E portrék értéke a személyes reflexió. A szerző így gondol valamikori önmagára: „Eörsi ellenben aligha látott bennem mást, mint egy tizenkettő egy tucat könyvkiadói hivatalnokot, aki ráadásul nem is szerkesztő, hanem úgynevezett propagandista: beosztásának viszolyogtató elnevezése is jelzi, kívül áll a könyvkiadó irodalmi hierarchiáján. (…) Ugyanakkor sznob, egyre beszélgetni próbál, holott nincs is mondanivalója, csak bennfentesnek akar látszani. (…) Persze lehet, hogy Eörsi mindezt nem gondolta – annál rosszabb.”

A személyes elemek erőteljesebbek abban a tizenöt írásban, amelyek a K. történetei című kötet folytatásai. A nyilvánvalóan önéletrajzi esetekről egyes szám harmadik személyben mesél. A név a kafkai hőst – Josef K.-t –idézi föl az olvasóban, de ennél fontosabb a távolságtartás kifejeződése. A mindig kételkedő értelmiségi én legyőzi a politikust: az író a viharos történelemben bóklászó K.-t kívülről figyeli, ahogy az olvasó is néha regényként látja saját múltját: „valóban én voltam ott, velem történt meg mindez?”

Tényleg megtörtént velünk a rendszerváltás?

Már a fentiekért is érdemes volt néhány napot a könyvvel töltenem, de most jöjjön az, amit semmiképpen sem lett volna jó kihagyni: a három gyerek sztorija. Fanni, Áron és Suri kisgyerekként végigélték – megszenvedték – a demokratikus ellenzék tagjaiként működő szülők nem hétköznapi hétköznapjait. Apjuk leírásáhozmaguk fűznek kommentárt. Fanni például így: „Ezen az estén nyolc-tíz öltönyös férfi jelent meg. Nem hasonlítottak tipikus látogatóinkra (például nem volt szakálluk), de ami a többségé ben pocakos, izzadságszagú (igen, büdös!) férfi aknál jobban megijesztett, az az egyetlen egyenruhás rendőr megjelenése volt. Ő magas volt, vékony és fiatal (talán jó szagú is?), és ellentétben egyik-másik kedveskedni próbáló öltönyössel, meg se szólalt, de a gumibotja és pisztolya láttán beszaladtam a fürdőszobába, gondolván, megvárom ott, amíg elmegy. (…) Amikor viszont az egyikük még a Zongoraiskola 2 című kottámat is tüzetesen átlapozta, már csak nevetni tudtam. (…) Nem túl jó munka ez a házkutatóság, gondoltam, még mielőtt elaludtam.” Fanni azután már 1994-ben egyetemista hoszteszként dolgozott egy konferencián. Bemutatkozott a kormányőrök főnökének, akinek „felcsillant a szeme:

– Fanni, Fannika! Még mindig a Párizsi udvarban laktok? (…) Lassan leesett, hogy azért tudja, ki vagyok, mert exházkutató. (…) Másnap újból odajött hozzám, és könnyezve elmesélte, hogy a rendszerváltás óta összeomlott az élete, a felesége elhagyta, ő meg ezt a szar munkát csinálja már mióta, pedig ezredes. Jó pszichológiai fogás volt. Őszintén megsajnáltam.”

Már csak annyit, hogy amennyire tetszett az újraközlések gondos átigazítása, jegyzetelése, annyira elképeszt, hogy a jeles szerkesztő könyvét a pontosságáról és alaposságáról híres kiadó meglehetősen sok szerkesztői és tördelői melléfogással, rengeteg helyesírási hibával adta közre.

Kőszeg Ferenc: múltunk VÉGE Kalligram, 464 oldal, 2990 forint