Az új Pelevin-szöveg olvasása ezúttal is meglepetésekkel szolgál, mivel hiányzik például a regényeire annyira jellemző többirányúság és az utalások túlburjánzó barokkja. Meglepetés az is, hogy ezúttal nincsenek oroszos utalások és ezek pikáns keveredése a mindennapi posztmodernnel – ez a szöveg szikárabb, ugyanakkor egy mátrixszerű hollywoodi film alternatív forgatókönyve is lehetne. De nehéz nem észrevenni, hogy a szerző a szokásos módon most is túlterheli olvasóját: nem mindig tudjuk követni szövegfolyam-logikáját, és ez – leginkább a végén – a regénymítoszok megoldásánál ront a mű hatásfokán. A rettenet sisakja című regény lázgörbéje is ugyanolyan furcsa tehát, mint magáé Peleviné. Magasan kezd, egy szinte beckettien lecsupaszított párbeszédből bomlik ki az egész Labirintus-mítosz Ariadné fonalától a Minotaurusz két szarváig. Lassan derül ki, hogy szereplőink egy álom után valamilyen virtuális labirintus végpontjain ébrednek egy számítógép előtt. Mindenki egyedül van, és kapcsolatba is csak a „rendszer” által adott keretek között léphetnek egymással. Azaz chatelnek az előre megadott (nick)neveken, amelyek, mondanom sem kell, maximálisan szimbolikusak, hiszen van itt Romeó és Izolda szerelmespárként, vallási fanatikus és cinikus racionalista, az álmaiból fonalat szövő Ariadna-Ariadné meg egy bölcselkedő-értelmező Monstradamus vagy éppenNutscracker, aki nevében a Diótörőtől egészen a kábszervíziókig sok mindent képes felidézni.

Regény? Olvasás? Ez a könyv nem klasszikus regény, inkább valami nagyon ismerős párbeszédfolyam. Első ránézésre drámaszerű, de mégsem: történet alig van, a szerző a látomásokat és kiszólásokat, mitológiai utalásokat és chatelői kiszabadulásának krimijét mégis képes valami egyedi és megismételhetetlen masszává gyúrni. Hasonlóan ugyanis a Facebook állandó hozzászólás-cunamijához vagy a chatszobák forgalmához, itt is hasonló ritmusban és hektikus összevisszaságban bukkannak fel egymás mellett magasröptű elméletek és anyázások, filozófiai fejtegetések és a „rendszer” által kipontozott talányos (lényeglátó? csúnya? problémás?) szavak.

Ez az egész pedig egyrészt felidéz valami nagyon mai kommunikációs formát, csakhogy itt az „üzenet” átadása helyett mintha az írói szándék is más lenne: sokkal inkább az olvasás közben támadt gondolatainkra figyeljünk, mint bármilyen sztorira. Mindezzel Pelevin talán becserkészhet egy újabb olvasónemzedéket is. Azokat, akik már nemcsak írni, de olvasni is inkább az internet és a közösségi hálók mátrixában tanulnak meg.

Ez persze „csak” egy könyv, nem valami éjszakába nyúló kommentfolyam. Ezért nem tesz jót neki az sem, ha letesszük – nehéz visszatalálni a sodrásába, nehéz újra visszakerülni abba a vonzásba, amivel ez a nagyon mai, virtuális labirintus mítosz képes elbűvölni minket. Javasolt tehát egyvégtében elolvasni – néhány óra csak, de megéri. Könnyen rá lehet kattanni ugyanis.

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja Cartaphilus, 237 oldal, 2200 forint