Minden szorongó...

2011-11-25

–Hol van a zongora lelke? – kérdeztük Presser Gábort. a zeneszerző-zongorista-énekessel a Nol-Presszóban beszélgettünk arról, átírná-e a Himnuszt, milyen festményeket rendelne meg kerényi imre helyében, és szóba került Parti Nagy Lajossal közös Cd-könyve, a rutinglitang is. ez látható a videóban. aki többre kíváncsi, elolvashatja, mi maradt ki a kisfilmből.

Nol-Presszó: Milyen zene bosszantja?

Presser Gábor: A művészetnek mindig vannak olyan képződményei, amelyek az embereket bántják. Bosszantják. És az a szép, hogy mindannyiunkat más. Régen, amikor itt ketrec volt – ezt vasfüggönynek is hívták –, zenehallgató körök alakultak. Kevés lemezt lehetett megszerezni, öszszejártunk zenét hallgatni. Akár klasszikust vagy dzsesszt. Utána meg beszélgettünk róla. És nekem mindig az járt a fejemben, ha mindenki „tíz pontot” ad, akkor is mindenkimásért adja a tíz pontot, valamit másképp hallott. Nehéz megmondani,mi az, ami bosszant. A nagyipari zenét nem nagyon szeretem. Amit a kiadó úgy „csináltat” meg, hogy csak az számít: a média hajlandó legyen lejátszani a dalt. Ha pedig ezt nem tudja, vagy nem akarja a művész, akkor ő nem kell a kiadónak, mert nem hasznos. Így aztán mindig, minden verzióban az alkotó van a sor végén.

Nol-Presszó: Előfordult önnel is, hogy aztmondták: a zenéje nem eladható?

Presser Gábor: Hát hogyne, régen is így volt, de azért mindig jól jártak a kiadók, nem kell félni. Valamikor régen – bár nem így hívták – politikai cenzúra volt, most meggazdasági.

Nol-Presszó: Ha zongorát lát, érez kényszert, hogy leüljön játszani?

Presser Gábor: Van ilyen. De az is előfordul, hogy meglátok egy zongorát, és megijedek: hátha valaki kérni fog, hogy zongorázzak.

Nol-Presszó: Írt már álnéven?

Presser Gábor: A nyolcvanas évek végén, amikor Kentaur még nem színházi díszlettervező volt, hanem azt hittük, festőművész lesz, és jól énekelt, kérte, hogy írjunk neki dalokat. Addig mindig korban valahogy hozzánk illőkkel dolgoztunk, itt viszont 17–20 évnyi korkülönbség volt. Ezért azt találtam ki, írjunk neki Dusánnal álnéven, hogy ne velünk foglalkozzanak, hanem ezzel a nagyon tehetséges fiatallal. Nekünk zenei leg erős volt a kihívás. Akik nem tudták – és kezdetben tényleg senki nem tudta –, hogy mi vagyunk az álnevek mögött, azt gondolták, helyén lévő generációs anyagot hallanak. Jól átvágtunk mindenkit… Aztán lelepleztek, és a második Kentaur-lemezen már nem hülyéskedtünk.

Nol-Presszó: Mi volt az álneve?

Presser Gábor: Én voltam a P. Bogár, ez egy anagramma, Dusán pedig a két gyereke, Natasa és Krisztián után lett Nati Krisztián.

Nol-Presszó: Még mindig két és fél ezermétert zuhanyzik?

Presser Gábor: Az uszodahumor. Nem úszom olyan sokat, de megvan a magam kis rituáléja az uszodában: szauna, hidegvíz, nedvesgőz és így tovább. Aztán úszás és a tornalecke a zuhany alatt, amire kényszerítve vagyok a különböző gerincbalhéim miatt.

Nol-Presszó: Sok rituáléja van?

Presser Gábor: Gyerekkoromban nem mertem odalépni, ahol a járdaszélén összeértek a kövek. Mert akkor feleltetni fognak. Ma az ember koncert előtt végiggondol dolgokat. De olyan nincs, hogy bal lábbal lépek először, mikor odamegyek a zongorához. Azt gondolom, minden szorongó embernek vannak babonái.

Nol-Presszó: Playbackezett valaha? Presser Gábor: Persze. A régi televíziós képfelvételekhez, amikor a már kész lemezhez készült a „klip”, bár ezt a szótmég nem használtuk. A videoklipek azóta is így készülnek. De koncerten ilyet életemben nem csináltam. Olyan nálunk nem volt, hogy a közönség fizetett, ésmi playbackeztünk.