Hozzászoktunk: ha acélplasztika, többnyire tükörfényes, transzcendens messzeségekbe csillogó, esetleg feketéskék, sima, férfiasan ellenálló. Mata acéljai ehhez képest sosem láttak köszörűt, csiszolókorongot, marógépet, elemei úgy viselik magukon az előállítás nyomait, ahogy a darabolás és hegesztés sorsukra hagyta őket. A fent említett polikróm darab kivételével most csupa olyan újabb acélkompozíciót mutat be a Várfok utcában, amelyek a csupasz nyerseségükkel hatnak. Barátságtalan sorjával, amelyet elmulasztottak a hasábélekről eltávolítani, hegesztési varratokkal, amelyek felsértenék az ujjat, ha hozzáérnénk, hólyagokkal és görcsökkel, és ha mégis köszörűnyomokkal, azok csak itt-ott belekapnak, hogy inzultálják a felületet.

Továbbá: alumínium. Ez a plasztikának oly alkalmatlan, súlytalan és érzéketlen, állhatatlan matéria, amely a magyar köztéri szobrászat ötvenes-hatvanas éveit, a bronzra érdemes remekek alumíniumba devalválását juttatja eszünkbe. Mata az alumíniumot időnként bronzzal kombinálja, de ettől nem lesz nemesebb az anyaghatás, sőt. Ahogyan nem segít acél és bronz, e két súlyos, komoly elem találkozása a vészjósló Lilith-téma ellenére sem. Ádám bibliamagyarázat szerinti első felesége, a rontást hozó, gyerekpusztító gonosz Matánál vaskos acéltámaszon áll, feje, vagy kvázi-feje egy csappantyú és egy korong egzaktságával fenyeget, de a cizellálatlan bronz és a felületkezeletlen acél a hatalmát kétessé teszi.

Ha máshol nem, a Cicis büsztnél fel kell fedezni Mata iróniáját. Nem a blaszfém címben, hanem abban a blaszfémiában, ahogyan egy drámai térrendszert a szokásos fémtechnikájával állít elő, vesz komolyan és bizonytalanít el – a talapzatot képező alumíniumemlők csak ráadás. De játékosság és irónia élteti a Háromszögfejű ezúttal fényes-rozsdamentes, csúnyán hegesztett kompozícióját is, amely tektonikus téglánytalpakon áll, a Külsőbelső formákat, amely olyan fölényesen bonyolítja ívek, lapok és rudazatok rendszerét, hogy az szinte szürreális, és a Varázsló lesújtó kalapácsát is.

Hogy mégsem érezzük egy percig sem plasztikai tréfálkozásnak, hogy szobrászati paródiánál jóval súlyosabbnak éljük át a látványt, annak Mata konstruktivizmusa az oka. Minden kétely, minden provokáció alapja az erős szobrászi karakter. A gipszből és rozsdamentes acélból komponált Férfifejet – istenem, megint egy anyagprovokáció – súlyos, kikezdhetetlen pillérrendszer tartja, a Szituáció bravúros, kihívó hasábépítmény önmagában, a büszt szilárdsága nem a kebleken nyugszik. A teljes magyarázatot alighanem a Nyári szobor adja meg ezen a tárlaton. A ferdén felívelő szerkezet, rajta a sodró, erős tömbökkel, amelynek láttán lehetetlen Tatlin tornyára, az internacionálé szárnyaló emlékművére nem gondolni. Csakhogy ez a kilövésre kész konstrukció a végén visszahajlik. Ott, ahol a forradalmi konstruktivista fent a végtelenre nyitott, görbület található, visszafordulás a föld felé, nem beszélve az anyag és megmunkálás sugallta gyarlóságról.

A képlet talán levezethető. Kezdetben, éppen száz éve volt a kubista szobrászat – mondjuk Archipenko és a plasztikában is kajánkodó Picasso kubizmusa – amely a rendbe kényszerített látvány szakmai küzdelmeinek feszültségét viselte magán. Aztán, a második világháború után megszületett a kubizmust konkrétabb, vaskosabb drámákra hangoló szobrászat – mondjuk Zadkine Lerombolt városa Rotterdamban, de nemcsak az. Aztán pedig elérkezett a mi időnk, amely oly kevés biztatást ad pátoszra és lelkesedésre. És a mi időnket meggyőzően megtestesítő mai művek tövéből fanyar nosztalgiával nézünk vissza hitekkel teli előző korszakokra.

Minden kétely, minden provokáció alapja az erős szobrászi karakter