A tavaly bemutatott, árnyjátékra emlékeztető produkció, a Negatív Varieté színpadra állítója másfél éve Moholy-Nagy László kutatásába fogott. Egyrészt, mert úgy érezte, hogy a fotográfus, konstruktivista festő, ipari formatervező és kísérleti filmes életművében jó néhány feltáratlan fejezetet találni, másrészt pedig mert ellenállhatatlanul vonzotta az a könnyedség, ahogyan Moholy-Nagy a műfajhatárokkal bánt.

Élő képekként igyekeznek megfogalmazni a Moholy-Nagy által definiált rögzítési technikát

– Nyilván azért is hatott rám annyira ez a fajta szabadság, mert abban az életszakaszomban szinte kizárólag építészethez és dizájnhoz közeli megbízásokat kaptam, olyanokat, ahol nagyon is szigorúak voltak a mezsgyék – magyarázza Szépvölgyi Viktória. – Bár Moholy diszciplínákat társító művei majd százévesek, nagyon is aktuálisak. Elég arra gondolni, hogy néhány éve már senki sem lepődik meg egy színházi előadásban feltűnő projektoron vagy az installációszerű színpadi műveken: az alkotók egyre szívesebben kísérleteznek a műfajhatárok átlépésével. Ladányi Andrea és Bánki Zsolt Swinging Door című interaktív előadásában például a táncosok mozgása komponálja az estéről estére különböző zenét, az Artus társulat Kakaskakaskakas című produkciójában pedig Nádor Tibor festőművész a színpadon állva – a kínai „shen dao” botgyakorlat mintájára – egy bottal mint elektronikus ecsettel fest a nézőknek.

Ami a Moholy-életmű szürke foltjait illeti, Szépvölgyi Viktória az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmjein 1911 és 1925 közötti ismeretlen verseket és novellákat talált, és ott bukkant rá A nagyváros dinamikája című, 1922-ben készült filmforgatókönyvre is, amelyet Kassák Lajos Ma című konstruktivista folyóiratában publikált Moholy. – Nem is klasszikus forgatókönyv ez, inkább filmvázlat, egyfajta tipográfiai játék képversszerű szövegfoszlányokkal, vektornyilakkal, ábrákkal, vonalakkal és az oldalról oldalra feltűnő Tempó szóval. Bosszantott, hogy egy ennyire értékes anyag évtizedek óta a polcon porosodik, és elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne élővé tenni. A fejemben kezdettől a színház járt, nem a film.

Az árnyjáték műfaja valójában adta magát, hiszen Moholy művészetének egyik fő eleme a fény- és árnyékhatás elemzése volt. Érdekelt, hogy élő képekként meg tudjuk-e fogalmazni az általa definiált technikát, a fotogramot, vagyis az optikai berendezés (fényképezőgép) nélkül készített fényképet. A fotogram a fény és a felülettel érintkező megvilágított tárgyak együtthatásának lenyomata. Nálunk a fényforrás a nap helyett a reflektor, a papír helyett pedig a színpadra függőlegesen kifeszített vászon lett, e kettő között mozgó testek pedig fényképszerűen villannak fel a néző előtt. Nyolc fiatal táncosuk eleinte úgy érezte, hogy nem használhatja az arckifejezéseit ebben a munkában. Aztán ráeszméltek, hogy a negatív varietében minden hiba és gesztus felnagyítódik, így ez a típusú színpadi jelenlét még kifejezőbb is lehet a szokványosnál, mert itt a mimika, a jelmezek, a testek domborulatai nem vonják el a közönség figyelmét.

Persze Szépvölgyi Viktória nem egyedül vágott bele a majd egy évig tartó próbafolyamatba. A Moholy-idézésbe segítőtársnak – koreográfuskonzulensnek – meghívta a Győri Balett egyik alapító tagját, Demcsák Ottót, és kortárs szemlélete miatt a fiatal Réti Annát. A különleges produkció különleges zenéjét a dance-elektronikus-alternatív stílusban játszó együttes frontemberének, Zságer Balázsnak köszönheti, a látványvilágért pedig a Kiégő Izzók nevű „vizuális csoport” vezetője, Zádor Tamás és a Manufaktor műhely vezetője, Garami Richárd volt a felelős. Árnyként elsuhanó épületeket, szemaforokat, hidakat, darukat és autókat idén utoljára ma este láthat a hazai közönség a Nemzeti Táncszínházban. Akit pedig olyannyira elbűvölnek a táncoló fotogramok, az másnap a gyerekeit is magával viheti a Várba: Szépvölgyiék a Fényakrobaták című, hasonló technikával készült mesés produkciót a legkisebbek kedvéért koreografálták a reflektorfény meg a vászon közé.