Most Peter Shaffer jól megcsinált darabját, az Equust rendezte meg ugyancsak a Tháliában. Ez az előadás kétségtelen színpadi formaérzékről tanúskodik. Illetve tanúskodna, ha a választott forma, stílus összhangban lenne a darabbal. Dicső Dániel visszafogott, tárgyilagos, stilizált előadásmódot választott. Ám ehhez Peter Shaffer műve nem elég mély. Gondolati tartalma érdekes lehetne: valóban nagy dráma lehet egy pszichiáter számára, ha rájön, hogy gyógyító munkája elpusztítja az emberi személyiséget, élő bábok, lélektelen klónok maradnak buzgó ténykedése nyomán. A szerző azonban ennek élményszerű ábrázolása helyett dramaturgiai parádéként mutatja fel a lélekidomári fogások pompás sorozatát. A látszólagos őszinteség mögött rejlő trükkök és csapdák áttetsző rendszerével kápráztat el. Ebből két látványos, a bravúr lehetőségét kínáló szerep születik, semmi több.

Jobbra Szamosi Donáth

Amit oly pontosan kiaknázott egykor, jó három évtizede Darvas Iván és Gálffi László Kapás Dezső rendezésében. Most a fiatal rendező talán túlságosan bízik a szövegben, túlságosan komolyan gondolja annak tartalmas voltát. Talán azt szeretné, ha lemeztelenítve is hatna. Cziegler Balázs díszlete jelzésszerű. Középen négyszögletű homokos porond, körülötte fekete keret, hátul fénylő fekete ajtók mögött rejtőznek a lovak, elöl, a zenekari árokban kialakított mélyedésben forgó székeken várakoznak az éppen nem játszó szereplők. Baloldalt az orvos íróasztala, jobbra – nyilván csak az egyensúly kedvéért – egy bőrfotel. Bognár Hajnalka az orvost feketébe, a fiút fakókék farmerbe, fehér pólóba öltözteti, a többiek talán vélt jellemük szerinti ruhát kapnak. A tér ésszerű kihasználása nem sikerül, a lovak egyszerű, fekete jelmeze keveset mond, sörényük ügyetlen.

A színészi alakítások többnyire megsínylik az elvont, bizonyára lényegre törőnek szánt rendezői elképzelést, amely inkább elvesz a jellemekből, mintsem hogy hozzájuk adna valamit. A legkellemetlenebb meglepetés, hogy Béres Ilona csak feszeng a bírónő szerepében (és rikító piros kabátjában), a pszichiáterrel való baráti kapcsolatával egyikük sem tud mit kezdeni. Kőszegi Ákos játékában lefojtva bujkál az apa sokféle drámája. Az anya szerepében Kútvölgyi Erzsébetet Egri Márta helyettesítette, amikor láttam az előadást. Beugróként megbízhatóan alkalmazkodott a stílushoz, mégis maradt alakításában valami érző emberre emlékeztető. Holecskó Orsolya végképp elvész a tárgyilagosságban, megjelenéséből, játékából mindaz kimarad, ami a fiú tragédiáját okozza. Se erotikus, se érzelmi vonzás nincs benne. Szamosi Donáth alakításának sem válik erősségévé az, hogy szemlátomást a színezés, a drámázás, a feszültség gerjesztése helyett egyszerűségre, őszinteségre törekszik. Ezzel csak hiányérzetet hagy maga után.

Alföldi Róbert is fegyelmezetten igazodik a választott játékstílushoz, miközben nem veszíti el színészi formátumát. A stílust hozzá tudja illeszteni a tudós doktornak legalább az egyik énjéhez. Szárazon, tudományosan kiábrándult, saját élete válságát is okosan, mintegy kívülről szemléli, hogy összegzésként megengedjen magának egy végső kirobbanást. Ez is egyfajta bravúr, meg is teszi a maga hatását a nézőkre.