Az adósságban mindez még Kelet-Berlinben is van, villamosspottingolók még azt is észrevehetik, hogy bár a történet 1966-ban játszódik, mégis a későbbi Tatra-modell csörömpöl át a vásznon.

Anakronizmusokban nem áll roszszul Az adósság, az ember elcsodálkozik, micsoda technikai lehetőségeket feltételeztek a Moszadról, nőgyógyászati vizsgálat közben az asszony egy nyakában lógó kétszer két centiméteres medállal fényképez portrét a gyanúsított náciról, ez már majdnem olyan, mint amikor a halhatatlan Az oroszlán ugrani készül című alkotásban Madaras József előhúz a hóna alól egy telefonkagylót, és abba tesz jelentést. De az állítólag paródia volt.

Az adósság azonban komoly, és néha elég izgalmas is, az időbeli ugrások miatt két garnitúra színésszel, köztük a mindannyiunknak kedves Helen Mirrennel, aki most is rászolgál a rajongásunkra, kemény, szigorú színésznő, a sztárok közül egyedül ő beszél izraeli ügynöknőként erős akcentussal, a többiek ilyesmivel nem fárasztják magukat. Persze így is vannak egy a filmet másik nyelven néző ember számára furcsa jelenetek, például, amikor fölvesz egy ivritül kinyomtatott könyvet, és angolul kezd el olvasni belőle. Még különösebb, amikor az ukrán újságírónak jobbról balra ír üzenetet, pláne akkor, amikor kiderül, hogy az üzenet angol nyelvű, de hát a Moszadban mindenre kiképezik a munkatársakat.

Nem akarom elvicceskedni a beszámolót, mert a film, ha nincs is nagyon mélyen a valóságba ágyazva, attól még elég izgalmas, aztán a végére fordul egyet, és szeretne komoly dolgokról beszélni, hogy valóban kell-e mindhalálig üldözni a nácikat. Nem a bosszú kedvéért, hanem azért, mert aki szenvedéllyel gyilkolt és kínzott másokat, az bármikor folytathatja is. Ki tudja. Mindenesetre szerencsések vagyunk, hogy lassan az idő megoldja helyettünk a kérdést, aligha élnek közöttünk háborús bűnösök kifent ollóval a kezükben, így ha nem akarunk, nem válaszolunk még magunknak sem a kérdésekre.

Ha így van, akkor a film marad film, a jóképű, Kevin Spacey módra kemény nézésű, de férfiasabb Marton Csokassal, és a rutinosan és kiismerhetően ügyeskedő Tom Wilkinsonnal. És Budapesttel, amely nemcsak Berlinként, de Kijevként is szolgál, a Kossuth téri MTESZ-székházzal és a benne bújócskázó Tompos Kátyával és Rácz Józseffel. Tényleg egy csoda a városunk, ha belegondolunk, hány európai várost alakított már amerikai filmekben Rómától Amszterdamig –jelenleg messze ő a legsikeresebb magyar színész. Vagy színésznő.