Bosszankodhatott, aki ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, hogy kultúrnemzet vagyunk, és van olyan réteg, amelynek tagjai az utolsó gatyájukat is odaadnák a megfoghatatlanért. A megfoghatatlan volt ezen az estén Edita Gruberova, immár nagy öregként, legendaként, egy csapat fiatalt vezetve. Nekik lehetőség, tanulhatnak, észrevétethetik magukat, talán van is, akinek sikerült, a tenor, Pavol Breslik kifejezetten jó benyomást keltett, nemcsak a hangja miatt, hanem az oldottságával, színpadra termettségével, természetességével. Persze ezen a szinten minden hasznos, vagy legalábbis tanulságos, például Terézia Kruzliakova halksága is, pedig a fiatal mezzoszoprán nagy szerepet énekelt, de legalább szemléletes oktatásban részesültünk az egyszerű halkság és a piano közötti különbséget illetően. Kruzliakovát nem lehetett hallani, ha nagyon rákezdett a zenekar, míg Gruberová hangja mindenhová odaért, egyenletesen, szinte kérlelhetetlenül, de mindenféle erőszakosságtól mentesen.

Negyven éve énekel a nyilvánosság előtt Edita Gruberova, azt hinné az ember, hogy ennyi idő alatt ki lehet ismerni a trükkjeit, azért gyűlünk össze, hogy lassan, de biztosan búcsúzzunk, újraéljük, amit már annyiszor, a múltat ünnepeljük, ne a jelent. De számomra Edita Gruberova ma titokzatosabb, mint régebben. Régen az éneklés tökéletességébe bódult bele a hallgató, hogy nincs olyan hang, amely legalább nehéznek tűnne a számára. Nincs olyan merész díszítés, amely ne volna biztos és logikus, és amely után ne találna tévedhetetlen biztonsággal vissza. A biztonságot szerettük Edita Gruberovában, a ravaszkodás teljes hiányát, a hang és az azzal való bánás kikezdhetetlenségét. Ezért kellett hozzá kifinomultnak lenni: Gruberova nem nagy színésznő, nem díva, nem izgalmasan erotikus, semmiféle énekhangon kívüli elem nem keveredik a művészetéhez.

Most viszont bonyolultabb a helyzet, mert akármilyen gonddal bánt Edita Gruberova a hangjával, hallható a változás. A mélységek nehezebben jönnek át, a magasságok megélesedtek, jobban hallhatók a küzdelmek a szabatosságért, a nagy levegők, a helyezgetett hangok, a munka. Nem ugyanazt a tökéletes biztonságot érzem a székemben, nem ugyanazt a valószínűtlenül biztos technikán nyugvó éneklést hallom. Az élmény mégis körülbelül ugyanaz. Teljesen egyértelmű, hogy Edita Gruberova nem egyszerűen hang vagy technika, akármilyen hasonlíthatatlan is volt ezekben a kérdésekben. Pont a sérülékenysége mutatja meg az erejét. Azt, hogy túl van ő a hang állapotán, túl azon, hogy milyen formában van vagy nincs, mert sokkal magasabb szinten kommunikál ő a szerzőkkel, sokkal magasabb szinten azonosul szerepekkel, nem a hang a lényeg és nem a technika, hanem maga a zene. A tökéletes zenei formálás mutatja meg Lucrezia Borgia tragédiáját, eltökéltségét, elvetemültségét, szeretetvágyát, szomorúságát. Egy ilyen jellemrajz mutatja meg Donizetti valóságos értékeit, hiába hisszük róla, hogy rutinos dallamgyáros, aki expressz ajánlva készítgette az operáit, itt valóban minden benne van a zenében és minden a zenéért van. Gruberova már nem a kifinomult embereknek, hanem az angyaloknak énekel. De miért ne törekedhetnénk?

Edita Gruberova