Orosz mágnás, magyar kutas
Fénykorában tíz különféle iskola működött falai között, hívő lakói ortodox és katolikus templomokban, zsinagógában, mecsetben egyaránt fohászkodhattak istenhez a halászat és a kereskedés sikeréért. Röviden szólva, Sulina az európai multikulturalizmus egyik ékköve volt. Aztán a huszadik század viharai, a német, majd a szovjet elözönlés, a román „szocializmus” fokról fokra lerombolták, kiüresítették, perifériára lökték.
Az egykori Sulináról és agóniájának történetéről mesél Kostadin Bonev rendező Europolisz című osztrák–bolgár filmje, amely egyik különlegessége volt a tegnap Budapesten zárult 8. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválnak. Az ilyen, amúgy lassan hömpölygő, elégikus, de fájdalmasan fontos filmekért érdemes dokufesztivált rendezni – és nézni. Meg az olyanokért, mint a filmnyelvi újdonságot hozó, a portugálSusana de Sousa Dias rendezte 48 című, kizárólag fényképeket sorjáztató munka. Szemből és profilból fölvett rabportrék követik egymást, Salazar hírhedt titkosrendőrsége, a PIDE börtöneiben készültek.
Látjuk a rendszer politikai ellenfeleinek letartóztatáskor még dacos, elszánt, némelykormosolygósanmagabiztos arcát, majd az 5, 10 vagy akár 15 évvel későbbi, meggyötört, szomorú tekintetét. Az egymásba áttűnő fotók drámaiságát fokozzák az érintettek visszaemlékezései (nem látjuk őket, csak a hangjukat halljuk) a válogatott kínzásokról, az emberi méltóság megtörésének barbár kísérleteiről. Ezrekkel bántak el így Portugáliában az 1974-es forradalom előtt, különösen a gyarmati háború idején. Úgy látszik, sok mindent nem tudtunk eddig a francoista spanyol (nem beszélve az olasz, német és más fasiszta) rezsimnél sokak által civilizáltabbnak tartott Salazar-diktatúra valódi természetéről.
A portugál filmet abban a szekcióban vetítették a szervezők – a Verzió Film Alapítvány és a Nyitott Társadalom Archívum (OSA) –, amely az archív, nem egyszer titkos felvételek dokufi lmes felhasználási lehetőségeit mutatta be. A válogatásban láthattuk egyebek között azt a tévéfelvételt, amely Adolf Eichmann jeruzsálemi perében a náci hóhér vallomását rögzítette (A specialista); a szovjet–orosz űrprogram kulisszái mögött készült képek alapján összeállított filmet (A súlytalanság állapota) és Forgács Péter munkáját, amely a hollandiai zsidó Peereboom család 1932 és 1942 között készített amatőrfilmes fölvételeiből áll össze (A Maelström). Egy másik szekciót a balkáni háborúról szóló filmekből állítottak össze, egy harmadikat pedig sajátos dokumentartista módszer bemutatásának szenteltek: a nálunk csak két filmje alapján ismert, világszerte nagyra tartott cseh rendező, Helena Trestíková öt alkotása alapján.
A szerző epikus családtörténetekké formálja epizódjait, amelyeket évtizedeken át forgat. A magyar dokumentumfilmben sem ismeretlen módszer a kézi kamera révén hihetetlenül közel tudja hozni hőseit, miközben csöppet sem vájkál az életükben, csak megmutatja mindennapjai kat. Különösen érdekesek Trestíková nyolcvanas évek elején kezdett és jóval a rendszerváltás után befejeződő munkái. Ilyen filmeket Magyarországon már régóta szinte lehetetlen forgatni.
A múltidézés mellett persze meghatározó volt a jelen föltérképezése. Az például, milyen a kínai gazdasági terjeszkedés Afrikában, közelebbről Zambiában (Amikor Kína Afrikával találkozott). Marc és Nick Francis munkája élesen világítja meg a képzetlen afrikai bérmunkásokat alkalmazó kínai ültetvényesek, útépítők gyarmatosítókra emlékeztető viselkedését. A népes külföldi mezőny szenzációjának ígérkezett Cyril Tuschi műve is a másodjára hat év börtönre ítélt orosz olajmágnásról, Mihail Hodorkovszkijról. A film alig mond többet a bebörtönzés körülményeiről az időközben szétdarabolt Jukosz olajvállalat egykori vezérének idén magyarul is megjelent könyvénél (Harcolok a szabadságért, Noran Libro 2011). Ennek oka, hogy Tuschi oknyomozása falakba ütközik Oroszországban, viszont a filmes meg tudja szólaltatni az egykori vállalati vezetőket – persze azokat, akik nem ülnek börtönben, mert még időben Londonba, Jeruzsálembe vagy New Yorkba emigráltak.
A nézőnek az a benyomása, hiába vannak sok ezer kilométerre Moszkvától, mintha mégis félnének. Hodorkovszkij viszont nem félt hazatérni külföldi útjáról, miután már több társát is letartóztatták 2003-ban. Az ellene fölhozott, ismert vádak mellett, hogy állítólag adót csalt, iszonyú mennyiségű olajat lopott (saját vállalatától!), a filmben megpendítik, benne van a keze gyilkosságban is. Mindezt az elítélt kategorikusan tagadja. Végül az derül ki, hogy Hodorkovszkij két alapvető (politikai) szabályt szegett meg: tehetségével túlságosan sokra vitte, az amerikai tőkével keresett üzleti kapcsolatot; továbbá a Kremlhez való lojalitását föladva támogatta a hazai ellenzéket – vélhetően politikai szerepre törekedett. Sokan úgy tartják, ezek miatt kellett „félretenni”.
Tuschi borzongató műve után fölüdülés volt nézni egy hazai léptékű olaj-, illetve benzinsztorit: Kékesi Attila Motalko című filmje a nyolcvanéves Landthaller Taszilóról szól, aki csodával határos módon, nem kevés ügyességgel máig tulajdonában tudta tartani az apja által még 1936-ban alapított benzinkutat. Pedig számos alkalommal el akarták venni tőle, Rákosiék alatt két évet ült is miatta. A remek filmből kiderül: a jó humorú öregúr eddig minden politikai rendszer eszén túl tudott járni. Afféle „meggymagos” ember ő – ha emlékszik még valaki az emblematikus történetre.
