Megvénült kamasz
Hatházi Andrást többször láthattuk Pesten is, például az Andrei Serban rendezte Ványa bácsi címszerepében, amelyért 2008-ban megkapta a legjobb színészi alakításért járó romániai UNITER díjat, és Andrejként a Három nővérben, amelyet Tompa Gábor rendezett. Tavaly ő kapta meg az évad legjobb Shakespeare-alakításáért minden évben odaítélt Gábor Miklós-díjat, a Szeget szeggelben (melyet Kolozsváron Mértéket mértékkel címmel adtak) a Herceget és Pompeiust játszotta. Ezt nem láthattuk Magyarországon.
Most Kolozsváron ő Willy Loman. Ha hiszik, ha nem, dacos, durcás kiskamasznak mutatja be Arthur Miller kivénhedt, elkopott, halálra készülő ügynökét. Felnyírt, szőke, kissé kusza frizurával, méregzöld dzsekiben, konok energiával száguld a színre, arca sima, pirospozsgás, semmi öreges nincs rajta. A negyvennégy éves színész nem öregíti, inkább fiatalítja magát a szerephez. Indításul nem a pályája végére ért, kudarcaitól megtört, az életbe belefáradt embert hozza be a színpadra, hanem azt a fiatalembert, aki nem tudott felnőni, nem tudott leszámolni az ábrándjaival, aki az életről alkotott téves képzeteitől nem volt képes elszakadni. Beszéde kapkodó, olykor zavarodott, túlcsordul benne a hit, a meggyőződés, egyetlen mondaton belül képes önmagának ellentmondani. Komikusan megrögzött öncsaló, többnyire ellentmondást nem tűrő, hisztérikus, a jóakaratot durva gőggel visszautasító méregzsák.
Máskor mégis ugyanazzal az őszinte hittel lesz realista, a helyzetét világosan látó, lélekben összeomlott, kiüresedett férfi. Ilyenkor valóban öreg. Ugyanaz a sima, piros arc megfakul, összezsugorodik, pedig valójában, ahogy mondani szokás, belül öregedett meg a szerep. Hatházi András váltásai gyorsak, élesek, váratlanok. A szerep időbeli kibontása, fejlődésrajza mégis lassan és magabiztosan célratörő. A belső küzdelem intenzitása, a váltások élessége, a kitörések hevessége hol csökken, hol a belső meggyőződés siklik ki mögülük. Végül a halálos nagy üzlet tervében, a biztosítási összeg reményében elkövetett öngyilkosság gondolatában egymásra talál az önmagát folyton becsapó és az élet realitásával, a végső kudarccal leszámoló Willy Loman.
Az Egy ügynök halála címmel játszott előadásnak erénye, hogy alkalmas hátteret nyújt Hatházi remekléséhez, és alkalmat ad arra is, hogy a kolozsvári társulat ezúttal is megmutassa különleges képességeit, felkészültségét. Kató Emőke Lindaként árnyaltan pontos rajzot ad a tehetetlenül aggódó asszonyról, Sinkó Ferenc Biff belső feszültségét és bizonytalankodását érezteti kifejezően, Orbán Attila a reménytelenül segíteni igyekvő barátot, Viola Gábor a saját dolgaiba feledkező főnököt ábrázolja szakavatottan. Váta Loránd technikásan közvetíti a legendásan sikeres Ben bácsiról alkotott sajátos rendezői elképzelést: egy kígyómozgású tévésztárfélét láttat.
Tom Dugdale rendező, aki a kolozsvári színigazgató, Tompa Gábor tanítványa volt San Diegóban, a mai világba, a közeli múltba helyezi át a történetet. Ian Wallace rózsamintás tapétával bevont egyszerű, kortalan díszlete alkalmas teret ad a játékhoz: mindössze oldalt egy dobogó asztallal és néhány székkel, szemben meg hosszú folyosó, végén frizsiderrel Az énekes-gitáros bevezető, a részeket elválasztó, gunyorosan vidám zenés-táncos vonulások a Go Biff felirat mögött viszont feltehetőleg a nemzedéki drámát kívánták hangsúlyozni. Ám ez nem látszik éppen tartalmas ötletnek, több benne a rikító, harsány külsőség,mint az emberi, érzelmi mélység. És nincs is igazán össz hangban a darabbal, sem Hatházi András címszereplésével.
Az viszont érthető, hogy a temetést, benne Linda patetikus gyászbeszédével, elhagyták, nem illene a sokszor játékos, gunyoros hangvételhez. Nélküle viszont szinte befejezetlen az előadás.
