Azon kapom magam, hogy a Linda epizódjait nézem a Filmmúzeumon, a sárga Babettát, ahogy negyvennel suhan a vizes aszfalton, a vanabí rendőr kiscsajt klumpában, fehér bokazokniban, és eszembe jut a gyerekkorom, a nyolcvanas évek. Görbe Nórát mostanság a tévéshopban szoktam látni, derékfájásgátlót reklámoz, na köszönöm szépen. Akkor minden mozdulata patikamérlegezve volt, még az esetlenség is, legalábbis így képzelem. Nem mondhatni tehát, hogy rossz alapokat kaptam. A hivatkozott sorozat ma is nézhető, bár tagadhatatlan: akadnak benne megmosolyogtató momentumok szép számmal. Ma már. Azt nem tudom, tíz év múlva mennyire lesz elviselhetetlen például a Kisváros, az Életképek. A Patika. A méltányolható Tűzvonalban vagy az erősen izzadságszagú Hacktion. A Casino, jézusom. Pláne a Xénia láz. Nem tudom, de ötleteim azért vannak. Lezárt boríték őrzi a prognózist.

Egy sorozat szerintem három tényezőn tud nagyot bukni. Az első, ha rossz, vagyis nem megfelelő színészek játsszák a főbb szerepeket. A másik, ha szürke, életszerűtlen, erőltetett dialógusokat ad a szájukba a forgatókönyvíró, a dramaturg. A harmadik pedig, ha a néző kicsit sem tud azonosulni a sztorival, vagyis ha rémes a történet. Mátyássy Áron Átok című sorozata tehát nagyot bukni már nem tud.

Az első négy részt tavaly lehetett látni a közszolgálatin, az volt az úgymond első évad, bár évadnak kicsit sovánka a 4≈25 perc, együtt kábé egy nagyfilm, de hát ez van. Most azt ígérték több helyen, hogy az is mindent megért, aki az előző epizódokat valamiért nem látta, vagyunk ezzel így néhány százezren – sajnos az ígéret nem teljesült. Ha ugyanis valaki előzetes tudás nélkül ült le hétfőn fél tizenegykor a tévé elé, tizenegy után néhány perccel úgy állhatott fel, ahogy a kritikus: láttam csomó gyönyörű képet (persze akadt köztük látszólag öncélúan homályoskodó), jó párbeszédeket és jól megoldott színészi feladatokat – de hogy akkor most mi történik? Hol vagyunk? Ki kinek a kicsodája, kit kell utálni? Éppen ez nem derült ki. Mondjuk 25-30 perc alatt nehéz is kibogozni az ilyesmit. Szerencsére a korábbi részek online is nézhetők, a lemaradást bepótolva aztán elhelyezhettük magunkat a sorozat terében. Egy szétszóratott család egy haláleset miatt újra összeterelődik kicsit, de persze nem, mert csomó az elfojtott ellenszenv, van titok, az elhunyt szeretőt tartott, ráadásul gyereke is született off record. Örökség, gyűlölködés, gyöngéd szálak, miegyéb. Anorexia nervosa. Irigység. Generációs problémák. Átélhető pszeudovalóság. Baromi erős felütés után az első részeknél erős kapkodást láttam: négy részben öt nagyregényre elég érzelmet, viszonyulást és háttértudást szerettek volna bemutatni az alkotók, mintha úgy érezték volna, száz percben kell mindent elmondani, mert mi van, ha később nem lesz rá pénz. Akkor itt marad a néző a semmi közepén, elhagyatva, tök hülyén, és még egy tisztességes sorozat sincs a szívében. Kitéve a borzalmas hülye kertévéknek.

Most, egy évvel a korábban történtek után járunk, kilencrészes szezon áll előttünk, talán lassabb lesz kicsit a tempó. A Győri Márk képei teremtette atmoszféra úgy telik meg jelentéssel, ahogy kell, Bánsági Ildikó, Bán János, Pálfi Kata, Hevér Gábor és a többiek pedig kifuthatják a formájukat a Gál Péter, Zakál Edit, Szászi Zsuzsanna írótrió jóvoltából. Az Átokkal szembeni elvárásaink nem légből kapottak: az a Mátyássy Áron rendezte, aki rövidebb filmjei mellett Utolsó idők című nagyjátékfilmjével is bizonyított. Az Átok amúgy a legjobb televíziós film díját kapta a tavalyi filmszemlén.

Ahhozképestországban ugyan, de nem véletlenül.