Miért kért ilyen sok időt ez a könyv?

A Sinistra körzet is viszonylag sok időt kért, ha úgy vesszük, körülbelül három évet. Az érsek látogatása fél év alatt elkészült ugyan, utána viszont jó pár éves szünet következett, a Verhovina aztán újra két és fél-három évbe került. Úgy látszik, ilyen a munkaritmusom. Nem vagyok grafomán, sőt inkább annak ellentéte. Egyébként, ha már itt tartunk, a korábbi megjelenések között is évek teltek el.

Nehezen is képzelném el olyan írónak, aki folyton jelentkezni szeretne valamivel...

Nem túl jó dolog évenként új könyvvel jelentkezni, egyrészt a hullámzó színvonal eltántoríthatja az olvasót, és nem árt néha mélyebb lélegzetet venni, hogy következetesek maradjunk tulajdon esztétikai elvárásainkhoz. Ne tűnjék szerénytelenségnek a párhuzam, de az egyetemes irodalom némely remekével kapcsolatban tíz évekről lehet hallani. Közben azt is jó tudni, hogy az idő nem mindig nekünk dolgozik. Ami engem illet, nem teszek mást, mint kivárom, amíg klímájával, infrastruktúrájával, tárgyi kellékeivel kialakul annak a tájnak a légköre, amelyben szereplőim otthonosan mozognak. Esetleg én is.

Vannak, akik máris azt mondják, hogy ezzel a regénnyel trilógiává bővül a Sinistra körzettelmegkezdett folyam.

Nem tudom, ki mondja, én annak örülnék, ha nem mondaná senki, mert nem trilógiában gondolkodom, távol áll tőlem az ilyesmi, mindez annál sokkal esetlegesebb. Nem kedvelem a kívülről érkező besorolásokat, az ilyen társításokban eleve burkolt utasítást érzek az olvasó felé, ami talán még visszamenőleg is minősíthet olvasmányélményeket. Nem volna szerencsés, ha most a Verhovinában bárki egy trilógia darabját látná. Emellett, mi tagadás, összevetve őket, akad bennük közös vonás. Anélkül hogy kitérnék ezekre, annyit magam is érzek, hogy a Sinistra és a Verhovina látványa közel áll egymáshoz, a szövegek természetében is érezhető hasonlóság, kétségtelenül fennáll közöttük valami rokonság. Talán azért is, mert szerzőjük hasonló kedvvel foglalkozott velük. Miközben különkülön egészen másról szólnak.

Mintha nem is ezen a bolygón lenne Verhovina, mégis reménytelenül ismerős. Hogy látja, a magyar olvasó el tudja fogadni Erdély ilyenszerű értelmezését?

Szeretném mindjárt tisztázni: bár a megidézett helyszínek kétségtelenül valahol a Kárpátok keleti karéjára emlékeztetnek, személyes Erdélyélményem mélyén kereshetők, amiről írok, az azért nem szigorú értelemben vett erdélyi táj. Ihletője talán az, ám az elvonatkoztatás művészi lehetőségeitől terhesen, a megrajzolt tájban kétségtelenül borús árnyalatok szabják meg a történet hangulatát. Remélem, hogy az olvasó megelégszik tágabb értelmezéssel: Kelet-Európa, vagy inkább Közép-Európa keleti peremének kissé deviáns látványával, és nem fogja érvényes Erdély-képként tekinteni.

Ez inkább Wass Albert territóriuma.

Wass vérbő, szenvedélyes író volt, eltelve Erdély romantikus, kissé idilli élményével. Dúlhatott benne valami nagy ellentmondás kvázi felismerése, ami mégsem akaródzott megfogalmazódni. Nota bene ő legalább tudomásul vette, hogy hol él, valós toponímiában volt jártas, regényei tele vannak román eredetű helynevekkel, vér szerinti román szereplőkkel. Ami nagy dolog ahhoz képest, hogy kortárs erdélyi írók közt akadnak-akadtak, akik környezetükben hasonló tüneményeket képtelenek voltak észrevenni. Legalábbis nem tartották időszerűnek műveikben megjeleníteni. Azt kell mondanom, a Wass-történetek morális környezete, gyökerét tekintve, talán nem áll túl messze az én történeteimétől. Ha utóbbiak merőben másról szólnak is.

Ugyanakkor Wass Erdély-képe erősen giccsízű...

Ő más indíttatásokkal, más elfogultságokkal, más írói szemlélettel bírt, így mások nála a mű dimen ziói és az exponálást követően nála más a kép végső látványa is, mivelhogy képzelete másféle díszletek között kalandozott. De valami őt sem hagyta nyugton. Azt sem mondhatom, hogy műveinek ne lenne írói hitele, mint ahogy a giccs is tud auten tikus és hatásos lenni, ha egyszer egy benne létező valamire ismerünk. Ha nem éppen tulajdon olcsóság iránti vonzalmunkra. A giccs – giccsség ide vagy oda – negatív előjelétől függetlenül érzelmileg közelebb visz valaminek a megértéséhez – anélkül, hogy következetesen sarkos állásfoglalásra késztetne. A magyar olvasói igényben, különös figyelemmel a néplélekre – ha jól látom –, megfér egymás mellett a kétféle látvány anélkül, hogy egymást kiszorítanák. Ha olykor mégsem, akkor tévedtem. Annyi baj legyen.

Nagyon ritka az olyan életmű, amely ennyire mentes lenne a hullámvölgyektől, kitérőktől. És a már nagyon korán megtalált hang is végigvonul a művek során. Az írói fegyelem a titka a bodori hangszínnek?

Érdekes, én pedig úgy érzem, hogy ha a hang, az alaptónus maradt is, a művek előadása során ahangszín gyakran megváltozott. Az írói fegyelemnek kétségkívül van szerepe, de nem olyan értelemben, hogy kötelező mintaként fogja fel korábbi darabjainak vélt erényeit. Ha tehát valami tartósan, következetesen jelen van, az nem fegyelem, hanem alkat kérdése. De nem árt engedni annak, amit az idő magával hoz, ha éppen dekadens jegyekkel is érkezik. Tudom, korábbi minimalista eljárásaimhoz képest mostanság bőbeszédűen el-elmerülök egy-egy jelenetben. Úgy látszik, élvezem.

Mit talál meg leghamarabb: a történetet, az elképesztő figurákat, a helyet vagy a hangulatot?

A történet a legutolsó. Előtte kell valami: táji, tárgyi környezet, egy név, egy képzeletbeli alak, aki vagy ami elindítja kellékeivel együtt a történetet. Amely aztán az írás során alakul, terebélyesedik, fordulatai előre előttem sem ismertek.

Olyan tömör egy-egy regénye textusa, hogy úgy érzi az olvasó, mintha egy megjelent oldal mögött négy-öt kihúzott másik lenne…

Korábban az építkezés során valóban sokat töröltem, amíg megtaláltam az arányokat: mit ajánlatos elmondani, mit elhallgatni? Ma már nem.Mostanságmár csak ösztöneimnek engedek…

Bodor Ádám élete és művei

1936. február 22-én született Kolozsváron. A korabeli Romániára jellemző, hogy mind édesapja, mind ő megjárta a börtönt. Bodor Bertalant 1950-ben a Márton Áron püspök elleni koncepciós perben öt évre ítélték, míg fia 16 éves korában kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt két évet ült a szamosújvári börtönben. Erről az időszakról később A börtön szaga című interjúkötetben számol be.

Karcolatokat és novellákat ’65-től publikált. Bemutatkozó kötete, A tanú, az első Forrás-nemzedék tagjaként jelenik meg ’69-ben. Áttelepülése utáni első magyarországi könyve, a Milyen is egy hágó? című válogatás 1980-ban lát napvilágot.

A kritikusok eddigi főművének a ’92-ben megjelent Sinistra körzetet tartják.

Könyveit lefordították román, angol, német, francia, norvég, dán, olasz, lengyel, bolgár, szerb, horvát, szlovák nyelvre is. Számos fontos díj és elismerés birtokosa.

„Azt kell mondanom, a Wass-történetek morális környezete, gyökerét tekintve, talán nem áll túl messze az én történeteimétől”