A válasz: a gyökeres piaci átrendeződés. A Cinema City nevű multiplexhálózat, amely idén januárban felvásárolta a Palace Cinemas hálózatát – ezzel szinte egyeduralkodóvá válva a piacon –, ütemes digitalizálásba kezdett. Az év végéig a régi gépeket úgynevezett DCI-rendszerű digitális vetítőkre cserélik. Ez kihatással van az egész forgalmazói piacra, akad olyan terjesztő, aki máris bejelentette: jövőre már nem hoz analóg kópiákon filmeket.

A digitalizáció térhódítása nem volt mindig ennyire magától értetődő. A DCI-rendszer megszületése előtt volt egy kis „technikai káosz”, ám 2002 márciusában összeálltak a legnagyobb amerikai filmstúdiók, és kidolgozták az egységes szabványrendszer műszaki követelményeit. Ehhez kapcsolódott egy licencrendszer is: a gyártóknak évente fizetniük kell a „DCI-klubtagságit”, hogy jogosulttá váljanak ilyen eszközök gyártására – tudtuk meg Schmid Andrástól, a Christie-vetítők hazai forgalmazója, a DNN Professional Graphics Kft. képviselőjétől. Hozzátette: a formátum megalkotásakor a stúdiók főként arra koncentráltak, hogy olyan tartalmat tudjanak kínálni a mozikban, amely otthon nem reprodukálható. Ezt pedig a 3D-s technológia garantálta, Schmid szerint ez hozta vissza az embereket a mozitermekbe. (Az alacsonyabb költségek miatt szinte magától adódott a követelmény, hogy a rendszerrel a 2D-s filmeket is le tudják vetíteni.) Mindemellett a jogtulajdonosok szemében a tartalom védelme is fontos volt. Ahogy a szakember fogalmaz, a rendszer egészen paranoid: legalább négy aktív eszköznek kell jelen lennie ahhoz, hogy egy filmet el lehessen indítani, ezen felül pedig a jogtulajdonostól származó kulcsokra is szükség van.

Nem mindenki örül a digitális mozitechnika abszolút térnyerésének. Schmid elismeri, rendezők vagy operatőrök minden bizonnyal szakmai indokokkal is alá tudnák támasztani, hogy a celluloidfilmek képvilágát miért nem tudja majd reprodukálni a digitális technika. A szakember ezzel tulajdonképpen egyet is ért, noha hozzáteszi, hogy a színkalibrációval műszakilag megoldható, hogy megközelítsék az analóg film képi világát. A „két világ közt” az az alapvető különbség, hogy a digitális kép mindenhol fókuszált és nyugodt, szemben a celluloid – jó értelemben vett – ideges vibrálásával. Mindazonáltal Schmid a váltással kapcsolatban a fotográfiát hozta fel példának: a digitális technika itt már régen leváltotta a filmet, mint nyersanyagot, és ma már fel sem vetődik senkiben, hogy ez a fejlődés visszafordítható lenne.

Schmid András szerint egy-egy moziterem felújítása nettó 25-45 millió forintba kerülhet. Azért ennyibe, mert nem mindegy, hogy például mekkora a vászon képszélessége (általában hat és tizenhat méter közötti átmérőjű lehet), mivel a vetítési felület határozza meg, hogy milyen teljesítményű projektorra van szükség. Ráadásul, ha az üzemeltető 3D-ben is gondolkodik, akkor az esetek többségében a vásznat is le kell cserélni, mivel a redukált fényerő miatt a vetítési felületen is „rá kell segíteni” a projektor teljesítményére. Ha pedig ezen túl vagyunk, még áldozni kell egy szerverre is: ide kerülnek föl a digitális kópiák és a biztonsági kulcsok.

A tetemes költségek miatt a tengerentúlon számos multiplex a forgalmazókkal, azaz magukkal a stúdiókkal együttműködve fejlesztett: voltak olyan konstrukciók, amelyek keretében a stúdiók helyezték ki a méregdrága gépeket, ám ennek meg is volt az ára. Akkortól ugyanis bizonyos százalékban csak a stúdió művei pereghettek a teremben. Buda Andrea, a Cinema City marketing- és PR-igazgatója lapunknak elmondta, ők saját forrásból fedezik a teljes fejlesztést, idén erre Magyarországon mintegy tízmillió eurót költenek. Ugyanakkor a forgalmazókkal aláírtak egy úgynevezett VPF (virtual print fee) megállapodást, így ők is „részt” vállalnak a beruházásból. Magyarul: a disztribútorok minden egyes film és terem után egyszeri „belépő” díjat fizetnek. Ezt nyilvánvalóan csak a hollywoodi műveket terjesztő, tehetősebb cégek engedhetik meg maguknak.

Kérdés azonban, hogy mi lesz a most nagy lemaradásba kerülő artmozikkal, különösen annak fényében, hogy a réteg- vagy művészfilmek terjesztése – az állami támogatások eltűnése miatt – az utóbbi években abszolút ráfizetésessé vált. A DCI-projektor az ő esetükben is megoldás lehet – a helyzetet felismerve, százmillió forintos keretösszeggel pályázatot hirdetett nemrég a nemzeti erőforrás minisztérium artmozik számára, melyre végül tizenhárom tender érkezett a Magyar Államkincstárhoz. Végül kettő budapesti és hét vidéki vetítőhely nyert. Ez meglehetősen kevésnek tűnik, hiszen harmincnégy művészfilmszínház működik az országban (az utóbbi egy évben tíz bezárt), de legalább elindult valami. Akik pedig most kimaradtak vagy nem nyertek, jövőre ismét próbálkozhatnak: Szőcs Géza kulturális államtitkár ígérete szerint 2012-ben is lesz egy százmilliós keretösszeg ugyanerre.

Nem örülnek a multiplexadónak

– Az iparágban ilyen adóforma számunkra nem ismert – jelentette ki Buda Andrea az LMP tervezete kapcsán, amely francia mintára hivatkozva minden mozijegy árába háromszázalékos adót építene bele, a befolyt összeget pedig az NKA-n keresztül az artmozik támogatására fordítaná. A Cinema City elfogadhatónak tartja, hogy támogassa a helyi kultúrát vagy a magyar filmgyártást, viszont azt, hogy egy moziüzemeltető bevételéből finanszírozzanak egy másikat, esetleg a művészfilmek forgalmazását, már nem tartják elfogadhatónak. Buda Andrea hangsúlyozta: cégük hatalmas összegeket fordított csak az idén a mozik fejlesztésére, ezen kívül idén elkezdik a WestEnd-beli, a szegedi és debreceni mozitermeik felújítását.

A befektetőktől és a saját forrásból származó összegeket erre kívánják fordítani.

A digitális technika egyelőre nem képes reprodukálni azt a képi világot, amelyet a celluloid nézésekor megszokhattunk