Lusta realizmus
Meg kell bocsátania az olvasónak ezt a kezdetet, de nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk: egy nagy hagyományú intézményt nemcsak felszámolnak, hanem az agressziót igazolandó még szánalmas inszinuációkat is ráaggatnak. Miközben lent éppen bontatják a saját kiállítást valami politikai delíriumnak helyet csinálandó.
Tudnia kell ezeket az olvasónak, hogy értékelje a mindezekből semmit nem érzékelő, finom, arányos és zavartalan időszaki gyűjteményt. A nemzeti képtár, amely Rippl-Rónai József ügyében már tizenhárom évvel ezelőtt elvégezte azt, amit el kellett végeznie, most a grafikai életművel tiszteleg a százötvenedik évfordulón. Nem mintha nem fordított volna kellő figyelmet a tusrajzokra, litográfiákra és tervekre a méltó emlékkiállítás és méltó katalógusa kilencvennyolcban, de a monumentálisan festői festőéletmű képei óhatatlanul eltakarták, legalábbis elhalványították a csendesebb kamaradarabokat. Amelyek most, főszerephez jutva sem csupán a kőrajz finomságait, az akvarell lebegését, a rézkarc komor fenségét mutatják közvetlen közelről. Azt is. Minthogy azonban az időrend az érzékien kócos Lámpánál olvasó nővel, meg a felettébb sikkes kalligráfiájú Szüzekkel kezdődik, azaz nyolcszázkilencvennéggyel, -kilencvenöttel, újabb bizonyítékokat kapunk arra is, ami eddig sem volt titok. Hogy a Nabikkal együtt dolgozó Rippl-Rónai mennyivel kevésbé volt misztikus, mennyivel életközelibb volt párizsi szakmatársainál. Hogy ez az életszeretet egyebek közt a nők szeretetében, bizonyos gáláns stilizálásban és gavalléros formaközelítésben nyilvánult meg, ez sem új felfedezés. A Szüzek kalapját, buggyos ujját és övbokrétáját értő elegancia hajlítja, a lámpás leány karja az érzékiség rózsaszínje lesz a szürke éjszakában, a Szőnyegszövő nő se nem szőnyeg, se nem szövés, csupán koncentrált, áradó haj- és ruharedő-zuhatag.
Hogyne, a szecesszió, nevezzük bárhogyan is, a századvég szabadította fel a mestert, ezt az elnevezésében is oly állhatatlan áramlatot gazdagította. Épp ezért érdemes megfigyelni, milyen izgatóan, milyen élvező rafinériával használta fel az eszközeit, a síkszerűséget és a stilizáló vonalvezetést. A Sétáló nő ceruza-akvarellje csupa sík dekoráció, fa, bokor, lomb és hölgysziluett, csupa kétdimenziós szeszély. Csak éppen a legszebb helyen, a karcsú deréktól a hosszú szoknya közepéig tartó legfontosabb szekcióban domborodik, közelít körformából gömbformába az interpretáció. Finoman, elegánsan, alig észrevehetően.
Érdemes aztán megfigyelni, miként lesz mindebből könnyed, de plasztikus, lassú, de kézzelfogható realizmus. Hogy a Virágcsokor meg a Száraz virágok könnyed-játékos tusvonásai miként sűrűsödnek megmarkolható virágfejekké, s kivált, hogy a hasonló technikával meglesett vetkőző meg pedikűröző nők mint lesznek e vonalkázások által testekké és szépségesen testiessé. Még mindig csak 1899-et írunk, a festő még nem érkezik haza a kaposi valóságba, de a tollal, pálcikával rajzolt lapokon már szinte szoborszerűvé telnek, élnek, lüktetnek a combok, keblek, hajkoronák. Kicsit mint a dróthálóból mintázott mai plasztikák: kiterjedésük, terük, három dimenziójuk lesz, de egyszersmind áttetszőség, antiszobor-anyagtalanság ad egészen más értéket: Rippl-Rónainál játékosságot, érzelmet és komolyságot.
Az utóbbi tovább sűrűsödik néhány rézkarcon. És itt kell emlékeznünk arra, hogy a magyar sokszorosított grafika csak kétezerhatban ünnepelte a centenáriumát. Azaz, a Párizst járt festő számtalan mesteri litográfiájával, jó néhány rézkarcával mellesleg e műág, műágak hazai úttörőjeként is tisztelendő.
Ám nem hallgathatunk el egy súlyos tényt. A kiállítás gyanúsan hallgat arról a sajnálatos életrajzi mozzanatról, hogy Rippl-Rónai József éppen száztíz évvel ezelőtt Oroszországba utazott. Moszkvában és Szentpéterváron időzött. Ha nekem a nemzeti képtár annektálását birodalmi genezissel kellene magyarázgatnom, én ezt is meggondolnám.
