A Budapest-válogatott akkor tizenhárom éves irányítója a kosártársulata tréningjén esett el. A sérült testrészre pihentetőgipszet kapott, ám a fájdalom nem enyhült. A srác ennek ellenére sem hagyott föl a mozgással.

– Néhányan a csapatból átigazoltak a riválisok egyikéhez, mert az országos döntő utolsó felvonásában gyengélkedtünk – meséli Tökölyi Kornél, a barátok egyike. – Petivel megfogadtuk, legyőzzük a régi társakkal fölálló együttest, de jött a betegsége. Emlékszem, már nem tudott rendesen edzeni, így rengeteg büntetőt dobott. Akárhányszor beléptem a terembe, mindig azt láttam: dob és dob. Amikor eljött a nagy meccs, még nem tudtuk, mennyire súlyos a betegsége. Az edzőnk nem akarta játszatni, hogy óvja a kezét, ám a mérkőzés csúcspontján faultolták az egyik játékosunkat, aki nem tudta folytatni a találkozót. Odarohantam a trénerhez, és mondtam neki, hogy hozza be Petit erre a két dobásra. Mindkét büntetőt értékesítette. Megcsinálta!

A siker után pár héttel a gyógytornász kitapintott egy csomót a fiú jobb karján. Peti két hét alatt két operáción esett át, majd elkezdte a kemoterápiás kezeléseket.

– Nem akarsz odamenni, folyton hánysz, teljesen legyengülsz, gusztustalan lé folyik a testedbe, hullik a hajad, olykor magadnak tépkeded –mondja Peti a keserű gyógymódról, melyet már az elején örökre meggyűlölt. Hiába az üdítő miliő, a kórházakban fölöttébb szokatlan Playstation és plazmatévé, a színes falak meg a kényelmes ágyak. Nincs az a környezet, amely elviselhetővé teszi a megpróbáltatásokat.

Mindenesetre Peti kibírta a kilencszer háromnapos tortúrát, visszatért az iskolába, újrakezdte a tréningeket. Legföljebb az zavarta: sokkal fáradékonyabb, mint korábban. Hamar megértette, soha nem játszik már olyan színvonalon, mint betegsége előtt. Talált hát magának új kihívást a kosárlabdában: a Zuglói Sasok egyik csapatának a segédedzője lett. Tavaly szép sikert ért el a garnitúrával: az utánpótlástársulat országos bajnoki címet ünnepelhetett. Még élénk volt a győzelem emléke, amikor Petinek újra kés alá kellett feküdnie. Az orvosok ismét daganatot találtak a szervezetében. A család választhatott: a fiú jobb keze vagy az élete. Az édesanyja mondta el Petinek, mi a tét. A família nem rágódott sokat a döntésen: a szakemberek amputálták a végtagot. Akkor, amikor már kész volt a kölyök vízuma: Oroszországba utazott volna, a Győztesek versenyére.

– Zokogva hívott fel az édesanyja, hogy a fiú nem jön velünk, mert újra megoperálják. Amikor beválogattuk az utazó társaságba, akkor azt hittük, meggyógyult, és már minden nehézségen túl van –idézi fel a tavalyi eseményeket Sára Kinga, az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány munkatársa. – A műtét után gyógytornászaink segítségével, óriási akaraterejével Peti mindent megtanult, még egy karral úszni is... Nem akarok túlzottan szentimentális lenni, de elsírtam magam, amikor az idén az éremért tempózott Moszkvában. Értsd: Peti megint legyőzte a daganatot. A srác és Zsuzsanna, az édesanya is rögzíti: a második meccs sokkal nehezebb volt, mint az első. Főként mert elveszítette a jobb kezét. Nem szólva arról, hogy az orvosok többsége a műtét után hat adag kemoterápiás kezelést javasolt; a szakemberek nem látták bizonyosnak, hogy a kór nem terjedt tovább a fiatalember testében. Peti megmakacsolta magát, nem kért a fél tucatszor ötnapos rettenetből, ezért szinte erőszakkal hordták a kórházba: megint végigcsinálta.

A 195 centi magas, 46-os cipőben flangáló óriáskölyöknek végleg le kellett számolnia a fényes sportkarrierről szőtt álmaival. Pszichológus is segítette a lelki talpra állást. A szakember Peti édesanyját is elkísérte a fiú osztályához, hogy együtt készítsék fel a fiatalokat a fogadására. A gyerekek egy rajzórán tudták meg: Petinek amputálják a kezét. Többen zokogtak, a szülők támogatásukról biztosították Petit és családját.

Illésné dr. Szabó Csilla, a barátok egyikének édesanyja nem tétlenkedett, létrehozta a Sipos Péter Életéért Alapítványt, melynek fő célja, hogy összegyűjtse a pénzt egy megfelelő színvonalú művégtag megvásárlására. A körülbelül hétmilliós vételárnak már csaknem a felét összekalapozták, ám a válság...

– A gyerekek már az óvodába is együtt jártak, s amikor Peti tragikus esetéről értesültem, elhatároztam, létrehozom az alapítványt. Azt ugyanis tudni kell, hogy a fiú kitűnő tanuló és rendkívüli kosarastehetség. Szeretnénk, ha játszhatna még – mondja a civil szervezet alapítója. Egyebekben megjegyzi: – Furcsa, hogy mennyien vannak azok, akik nem tudják kezelni a helyzetet. A régi barátok és tanárok közül sokan közömbösek voltak, esetleg féltek szembenézni a valósággal.

Egyébiránt nem véletlen, hogy az alapítvány művégtagra gyűjt. A fiú nemigen használja ugyanis a mostani, meglehetősen primitív szerkezetet. Állítja, többet bajlódik vele, mint amennyit az segít. Édesanyja ettől eltérő állásponton van, szeretné, ha fia viselné a műkezet. Peti már természetesnek veszi, hogy az utcán megbámulják; otthon és az iskolában pedig megszokták már, senkit sem feszélyez a látvány. Az aggódó anyuka abban bízik, hogy a jelenleg kilencedikes, közgazdásznak készülő fiú legkésőbb az egyetemen a művégtaggal jelentkezik majd. Az új közösség, a szokatlan miliő esetleg segíthet a „pótkéz” megszokásában.

Hogy a közvetlen környezetében élők ebben is segítik majd, az biztos. Arra is akadt példa, hogy egyszerre kilenc leányzó érkezett látogatóba hozzá. Talán a befogadó atmoszféra motiválta a fiút a sportban is: újra pályára lép alkalmanként diákolimpiai meccseken.

– Hogyan dobsz a rosszabbik kezeddel? – csúszik ki a számon az értelmetlen kérdés. Mosolyogva felel: – Megtanultam vele írni, hát dobni is.

Ezek után végképp semmi meglepő nincs abban, hogy aktuálisan azt tartaná helyesnek, ha habpartikon jelenne meg, ám az édesanya – egyelőre – egyéb péntek esti programot is el tud képzelni a fiúnak. Cinkos mosoly kíséretében pillantanak egymásra, ám nem hallgatják el, a betegség bizonyos időszakában nem volt felhőtlen a viszonyuk.

– Megutáltuk egymást. Minden apróságon összevesztünk – mondja Peti. – Így igaz. Ez a probléma a beteg kamaszok többségénél jelentkezik. Amikor a kortársak zenét hallgatnak, moziba és plázába járnak, akkor a kórházban magatehetetlenül fekvő fiatalok a nap huszonnégy órájában össze vannak zárva az anyjukkal.

Az csak súlyosbítja a helyzetet, hogy az esetek többségében az érintett családok egzisztenciális helyzetét is alapjaiban változtatja meg a kór.

– Nincs olyan szülő, aki egyedül hagyná gyermekét a kemoterápia idején, de kevés munkaadó engedheti meg magának, hogy alkalmazottja hetekre távol maradjon – magyarázza Zsuzsanna. Siposék szerencsések voltak, amennyiben az édesanya főnökei belátók: Zsuzsanna nem veszítette el az állását. Pedig fia két meccset is játszott az életéért, s csak öt év múlva tekinthető gyógyultnak.

– Rettenetes, megdöbbentő volt olyan betegen látni, de még inkább megdöbbentő volt látni, ahogyan felépült. Elveszítette az egyik karját, de nem omlott össze, sőt talán több az önbizalma, mint korábban –állítja Kornél, a barát.

Talán ezért is tetszik utóbb olyan természetesnek, hogy Peti bedobta azt a két büntetőt.

Megint megcsinálná.

Névjegy

SIPOS PÉTER Az Internazionale futballcsapatának szurkoló fiú 1995 októberében született, jelenleg a Dózsa György Gimnázium kilencedik osztályos tanulója. Tehetséges, Budapest-válogatott kosárlabdázó volt, amikor daganatot találtak a könyökében. Később amputálták a jobb kezét, azóta a Zuglói Sasok egyik utánpótlás-csapatának trénere. Gyógyulása után részt vett s érmet szerzett a Győztesek versenyén, a daganatos betegségből felgyógyult gyerekek tornáján.