Azt persze nem tudom, mit kellene, de valami olyasmit, ami megmutatja, miért utálta Bartók annyira ezt a darabot, majd hogyan került mégis egy dallamfoszlány belőle a Concertóba, miért nem hagyta Sosztakovicsot sem nyugodni ugyanaz a dallam, Danilo belépője. De A víg özvegyet nem csak ellenezték a nagy zeneszerzők, hiszen amikor az első felvonásban a keringő olyan furcsa, sápadt aranyfénnyel szólal meg, nem kell nagy hallgatói fantázia ahhoz, hogy az ember meghallja benne A rózsalovagot. Fele se tréfa.

Sáfár Mónika kétségkívül dívás (Egyházi Gézával)

A másik fele viszont tréfa, könnyednek kell lenni, elegánsnak, szellemesnek és stílusosnak, át kell vészelni a zeneileg igénytelenebb részeket, hogy az a három igazán nagy szám, Danilo belépője, a Vilja-dal és a kettős hatni tudjon. Tempó kell, kacagás, léhaság és igaz szerelem, jól mondani a szöveget és még jobban énekelni, táncolni, lerészegedni, de nagyon elegánsan. Biztos, hogy a kecskeméti Katona József Színházban kell mindezt keresni?

Nem biztos. A szereposztást nézve: Sáfár Mónika olyan furcsa technikával énekel, hogy az is bereked, aki csak hallgatja, Kiss Zoltán pedig alig énekel, inkább csak sóhajtozik. Egyikük sem erre a szerepre született. Sáfár Mónika termetre kétségkívül dívás, de a lénye nem éppen kifinomult, és ha még ezt ilyen valószínűtlen, kupára biggyesztett póthajakkal, csillogó ruhákkal, darabos mozgással súlyosbítják, akkor tudjuk, tényleg a millióiért veszkődnek a párizsi ifjak. Kiss Zoltánon a frakk úgy áll, mintha a bál személyzetéhez tartozna, ha centiméterben nem is biztos, de összbenyomást tekintve mindenképpen kisebbnek tűnik a partnernőjénél, mellékszereplő, akit megpróbálnak sztárrá fölerősíteni, ám hasztalan, csak egy ragasztott bajuszú miskakancsó dudorászik a haszontalan élet szépségeiről. Van még sok minden, amit a szürke színházi estéhez kísérőnek megkaphat az ember: balettkar savanyú szólistákkal, hangjukat vesztett vagy soha meg nem talált szereplők, kiabáló, dallamok helyett hangok egymásutánját éneklő tenorista. Az anyagi korlátokat hangsúlyozó díszlet és jelmez, látni, hogy próbálnak szecessziót alkotni a színpadra, a szecesszió meg is van, de eszembe nem jut, hogy ez most egy követség lehetne Párizsban vagy egy dúsgazdag asszony palotájának termei.

Csak amikor túl van a néző a sok apróbb-nagyobb megrázkódtatáson, akkor derül ki, hogy vannak itt szép pillanatok is. Például Csizmadia Lászlótól, aki az öreg róka hitetlen meggyőződésével végzi a dolgát, emeli meg a hangját a színpadról kifelé menet, mondja a lerobbant poénokat, és tudja, hogy minden szuperálni fog, és ettől szuperál is. Sirkó Lászlótól, akiben még ennyi meggyőződés sincs, de azért hegyezgeti a poénokat, ropja a táncokat, ha már a színpadon van. Csombor Teréztől, ahogy a repedt hangon énekelt száma végén lemegy spárgába, nem mintha elvárná tőle bárki, de akkor is. Semmi lényeges nem jutott eszébe Szerednyey Bélának, amikor a darabot rendezte, ami tényleg luxus, de van a rendezésnek szakmunkás oldala is, az körülbelül megvan, nem áll az előadás, nem hosszú, nem tehetetlen. Minden negatívum fenntartása mellett is elég világos: a nézőtér velük van. A legédesebb dallamokat dudorásszák is, készségesen nevetnek, ha lehet, a legbénább kikacsintásokat és aktualizálásokat is veszik. Maga az előadás senkit nem akadályoz meg abban, hogy örüljön annak, aminek lehet. Ócska, fáradt, pecsétes, de a miénk. Az is lehet, hogy éppen azért a miénk, mert ócska. Olyan nagy baj?