Emberi életeket egyetlen képkockába sűríteni – Markovics Ferenc hatvan éve nagyon ért ehhez. Ott van például a fotó, amelyen Gobbi Hilda magába roskadva ül egy sírkő előtt, játék babával a karjában. De vajon kit sirat?

A legjobban nem azok a képek érdeklik, amelyeket elkészített, hanem azok, amelyeket nem: erről egyszer a filmgyár büféjében beszélgetett kollégákkal. A szomszéd asztalnál Gobbi Hilda várt a következő jelenetre. Markovics Cegléden nőtt fel, és ifjúkorában egy temető mellett járt el nap mint nap. A gyermekparcellánál gyakorta látott egy zilált tekintetű nőt, aki egy síron ült, ölében játék babával. Sosem vette elő a fényképezőgépét, mert nem érezte volna illendőnek, de a mai napig sajnálja, hogy ezt a fotót nem tudta megcsinálni.

– Csináljuk meg! – szólalt meg ekkor Gobbi Hilda.

– Mit, művésznő? – döbbent meg a fotós.

A Kossuth-díjas színésznő már két nap múlva ott volt a Kerepesi úti temetőben, a babát Markovics Ferencnek kellett vinnie. Eljátszotta a gyászoló anyát, és az el nem készült képek ezúttal kivételesen elkészültek. A sorozatból végül ugyanazt a fotót választották ki mindketten. Amikor a megszeppent fotós megkérdezte, hogy mivel tartozik, Gobbi Hilda a nyakába borult,megcsókolta, és azt felelte: – Te bolond, hát játszottunk egyet!

Gyermeke amúgy Markovics Ferencnek is volt, de koraszülöttként jött világra, és abban az időben még nem tudták életben tartani. Később fájdalmas kísérletek után sem adatott meg nekik a gyermekáldás. A feleségével negyvenkilenc éve élnek boldog házasságban.

Azonnal kell egy fényképezőgép! –ezzel rohanta meg az apját, amikor tizenöt éves elmúlt. Váratlanul, különösebb előzmény nélkül tört rá az érzés; foglalkozott már kémiával, nyert Verne-regény-gyűjtő versenyt, kosárlabdázott, és vízilabdakapus is volt. Legelső filmtekercsét a ceglédi fotószakkör vezetője hívta elő, és talált néhány felvételt, amely elütött a többiekétől. Mivel az apja a tanács pénzügyi osztályán, az anyja pedig pedagógusként dolgozott, „egyéb származásúként” nem tanulhatott tovább egyetemen.

Laboránsnak vezényelték be a hadseregben a katonai újság szerkesztőségébe, és hamarosan fotórovat-vezetővé avanzsált a Határőr című lapnál. Miután leszerelt, standfotósnak ment a filmgyárba, ahol státuszban húsz évet töltött – de a valóságban többet, hiszen még nyugdíjasként is visszahívták fotózni.

Játszani mindig is szeretett. Egy filmforgatáson üldögélt egymás mellett Papadimitriu Athina színésznő (akkor még főiskolás) és Angelus Iván táncos. Hirtelen ötlettől vezérelve Markovics Ferenc megkérte Athinát, hogy hajtsa a fejét Iván vállára; a hosszú hajzuhatagot a férfi nyaka köré kötötte. Ám a Férfi és Nőből végül képpár lett. A fotóművész az idén gondolt egyet, és újra megkereste két modelljét, akikkel elkészítette ugyanazt a képet – harminchét évvel később. Az öregedés mellett ott bujkál a remény is: Angelus Iván édesapja ma 102 éves, az édesanyja 98.

Szökelljenek: erre kérte a hivatásos táncospárt, akit a Margit-szigetre hívott ki (a fotón szereplő hatalmas platánfa ma is megvan). S mivel a szerelmet mindenki a tavaszhoz köti, Markovics Ferenc szándékosan ősszel, a lehulló falevelek között komponálta meg a Szerelem című képet. Amely sorsbeteljesítővé vált: a táncosok akkor még csak barátok voltak, de később összeházasodtak.

Ám nemcsak a megrendezett, hanem az elkapott pillanatok mesterévé is vált Markovics, aki a Balázs Béla díjat a portrékészítés terén elért eredményeiért kapta. Mivel nagyon szereti a dzsesszzenét, ott járt Louis Armstrong budapesti koncertjén is a Népstadionban. A zenekar a futballpálya közepén, egy emelvényen játszott, de Armstrong nem minden számban szerepelt; olyankor hátul, egy fotelben pihent. A fotóművész hátrament, felkapaszkodott, és a könyökén lógva nézett bele a fényképezőgépbe. Louis Armstrong egyszer csak hátranézett, felfedezte őt, és vidáman kinyújtotta rá a nyelvét. Bár Markovics Ferenc azonnal megnyomta a gombot, abban a pillanatban két biztonsági ember lerántotta: „Ne zavarjuk a művészt, sporikám!” De a fotó sikerült.

Mindenki megtanul írni az általános iskolában, ám nem lesz belőle Déry Tibor vagy Thomas Mann: ezt szokta válaszolni Markovics, amikor azt kérdik tőle, mi különbözteti meg a fotózást a fotóművészettől. Ő már megszámlálhatatlan kiállítással, díjjal és kiadvánnyal bizonyított, de ma, hetvenöt évesen is ugyanolyan izgalommal és lelkesedéssel veszi kézbe a fényképezőgépet. Immár a digitálisat, noha a technika fejlődése szerinte mit sem változtat azon, hogy a fotográfia fényjelírás – a fényekből elővarázsolni valamit pedig időtlen csoda. Ebből a csodából ad most ízelítőt a hetvenöt fotóból álló kiállítás a Mai Manó Házban.

Nem csak vidámak lehetnek az ellesett pillanatok. Nagy csődületre lett fi gyelmes Markovics Ferenc, amikor riportúton Pécsett járt. Egy idős bácsi vitte haza ételhordóban a vacsoráját, rosszul lett, és ledőlt egy padra pihenni. A fotón csupán a férfi feje látszik, alatta az ételhordó. Addigra már nem élt. S a pillanatok őrzője készített ugyan olyan képet is, amelyen már a bácsi lánya zokog, drámaibbnak érezte a fotót, amelyen ez még nem látható. Csak a pad. És az ételhordó.

Valójában nem tudja, miért szereti a portrékat – mint ahogy azt sem, pontosan mi vitte őt a Baba utcai légzésrehabilitációs osztályra, ahol a gyermekbénulás-járvány áldozatai élnek, örökre lélegeztetőgéphez kötve. A hetvenes évek végén látogatott oda először, és azóta is sokszor visszatért; az eredmény megrázó és felemelő fotók hosszú sorozata, amelyekből könyvet is megjelentetett.

A lábával tud például hímezni a Baba utcában élő egyik légzésbénult férfi. Amikor megjelent a kötet, félrevonta Markovics Ferencet, és annyit mondott: „Feri, nagyon sokat segítettél nekünk. Akárhová megyünk, és visszük magunkkal a könyvet, máshogy beszélnek velünk. Köszönjük.”

A fotóművész azt vallja, hogy ekkor kapta meg élete legnagyobb honoráriumát.

Névjegy

MARKOVICS FERENC Cegléd, 1936. november 10.

Hatszáznál több kiállításon és pályázaton szerepeltek a fotói, amelyek díjak tucatjait nyerték. Már 1966-ban tagjai közé választotta a Photographic So ciety of America, 1968 óta a Magyar Fotóművészek Szövetségének (MFSZ) tagja, később a Magyar Fotóriporterek Kamarájának alapítója. Évtizedeken át a Mafilm fotósa, majd több újság képszerkesztője. Jó néhány könyv írója, szerkesztője, társszerzője. Kitüntetései között szerepel a Balázs Béla-díj, az érdemes művész és az MFSZ Életműdíja.