A Wuppertali Táncszínház negyedszázados fönnállása alkalmából Jochen Schmidt 1998-ban jelentette meg könyvét fölfedezettjéről, Pina Bauschról (1940–2009). A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori tánckritikusa Bausch „közreműködésével” készítette el jubileumi munkáját, melyet végül nem egyeztetett az együttesvezető-táncos-koreográfussal, annak határozatlanságára hivatkozva. Bárhogyan is: a társulatával Afrika és az Antarktisz kivételével a föld összes kontinensét megjárt fenomén úgy tesz, mintha stoppoláskor sem venné föl az őt vigyázó tekintetével évtizedek óta figyelő, hűséges hívét.

Valójában (be)tolakodónak tekinti, útilaput kötne a talpára. Mégis a sündisznó eleganciájával tűri erőtlen jelenlétét, és füstfelhőbe burkolózva, sejtelmes mosolya mögé bújva lankadatlanul hárít. A kortárs tánc pio nírkájától, a (tánc)színházi forradalmártól komolyan tartó műbírálót megtöri a tekintély. Nem lát (önmagán túl), nem hall, nem beszél – akár a három majom. Holott, bár rajongói alkat, nem ostoba. Bausch 1978-tól alkalmazott, ún. kérdésföltevéses technikája azon alapult, hogy teátruma tagjai (gyakran szó szerint) pőrére vetkőzzenek, föltárva életük legintimebb, legneurotikusabb esemé nyeit. E különleges, odaadó és kockázatvállaló személyiségek sorstörténeteiből épült föl a páratlan, kíméletlenül igaz, eleven repertoár. Schmidtet az alkotó munkamódszere a gyöngytenyésztőre emlékezteti. Aki „… a kagyló páncélja alá egy apró, idegen testet helyez (…), tehát kicsit megsérti a kagylót, hogy védekező erejét egy magasabb cél érdekében megnövelje”.

A begubózó, rejtélyes(kedő) zseni, aki táncosait a magánéletével kapcsolatban (is) szigorú titoktartásra kötelezte, zavarában azt hebegi, eltűnődik a fölvetésen. Schmidt eztán izzadtan rója a tiszteletköröket, és nem tesz föl egyetlen elmés kérdést – még saját magának – sem. Pina Bausch ars poeticája bonmot-vá lett: „Engem nem az érdekel, hogyan mozognak az emberek, hanem hogy mi mozgatja őket.” Ám a lakájként hajlongó krónikást nem izgatja, „mi mozgatja” bálványát. Az egy solingeni szállóban kis kávézót működtető szülők ösztöndíjjal New Yorkot megjárt, éjszakai bagoly csodagyerekét, aki majd Wuppertalban kulturális közellenség, botrányhősnő lesz: a háborgó közönség a haját cibálja, zaklatja, éjjeli telefonokkal fenyegeti. És akit a honi, hőbörgő publikumot lecsendesítő, hangos világhír csak egyre bizonytalanabbá, kétkedőbbé, zárkózottabbá, szorongóbbá tett.

A szellemi renyheséget és a korlátoltságot a képzeletszegénységgel ötvöző, személytelen, lapos szöveghalom semmit sem mutat meg Bausch skizoid ellentmondásokkal teli privát kozmoszából. Nem tudjuk meg, kik hatottak rá; kik voltak az eszményei; milyen volt az ízlése; mi vonzotta, és mi taszította.

Életművét nem helyezik kontextusba. Schmidt nem kíváncsi a kompánia tagjaira-ikonjaira, veteránjaira sem. Akik a lelki terrort rutinnal alkalmazó „művészi szuperanyá”-ról habogva olyan, szappanoperába illő kliséket pufogtatnak, mint: „Gyűlölöm, de ugyanakkor szeretem is”; „Wuppertalban nem lehet élni. De Pina Bausch nélkül sem.” Utóbbira majd rácáfolnak: Bausch halála után tovább működik az együttes, mely Németország első számú kulturális exportcikke.

A lompos leltárféleség, a darabok iskolás leírásaival, bárgyú kis színesekkel, a magyar kiadásban Esterházy Péter 1997-es laudációjával, egy középfajú, verítékszagú szakdolgozatot idéz. Ismeretes, a Wuppertali Táncszínház szcenikai újításai okán is korszakos, érzéki „stück”-jei szemkápráztató látványorgiák. Bausch olyannyira kényes volt az esztétikumra és az imázsára, hogy jó ideig azt is megszabta, kik fényképezhetnek a fotós próbákon. A L’Harmattan kötete a selejtes fénymásolatnak ható, fekete-fehér „illusztrációkkal” kegyeletsértéssel fölérő, vizuális barbarizmus. A bauschi oeuvre-höz nyomasztóan méltatlan, ünnepi fogantatású tákolmányt nézni vérfagyasztó, olvasni lesújtó.