Helyfoglalás érkezési sorrendben – áll a jegyeken, és mi tülekszünk is befelé derekasan a belvárosi Shure Stúdió szűk nézőterére, amit meg is töltünk. Lehetünk vagy ötvenen – ötvenesek, hatvanasok. Kopott az egész. 

Olyan kopott, mint manapság maga „A” kultúra a fakult festést művészi egyszerűséggel körbetakaró fekete függönyeivel, a csikorgó nézői dobogóval, az orrunk előtti fordulatnyi játszótér foltossá talpalt deszkáival.

Nem baj. Olyan őszinte, csak kicsit poros, városszéli minden. Városszéli, mint valamikor az Egyetemi Színpadon, még akkor is, ha Budapest közepén voltunk, vagy valahol máshol a közelben, ahol Sándor György – és a magunk – önismerkedési estje megkezdődött, és tart azóta is. Vége nincs történet ez – hangolódunk fészkelődve az estre –, mert önmagában ránk ismer, mi meg benne önmagunkra. Válogatott jellemtelenségeiben a mi jellemtelenségeinkre, és viszont. Amikről, amúgy mindannyian tudunk, csak...

Olyan pályaszéli az egész izgalom. Leginkább az érzés. Vagy annak a nyoma. Az egymásra találás hatvanas-hetvenes években felejtett töredék emléke, a halo vánnyá lett bátortalan kíváncsiság, hogy valaki megfogalmazza és kimondja helyettünk, amit... Amit ma már – legyünk kárhozottak! – kimondani sem akarunk, nemhogy tudnánk. Ő meg nem nyugszik. Gondolja. Kimondja. Ezért aztán Sándor György hetvenhárom évesen is az, ami. És most már az is marad. Maradjon is az.

Nézelődünk. A játéktér szinte üres. Áll ott egy mikrofon, a „rádiókabaré mikrofonja”, ami mögé csak akkor somfordál némi pejoratív jelzővel illetve a nevezett intézményt, amikor szóviccekkel lazít kicsit a tempón. Tiltakoznánk, nincs szükség lazításra, de ő már azt is tudja, hogy egyhuzamban, levegővétel nélkül képtelenség túlélni ezt az asszociációs zuhatagot. Van még kerek kávéházi asztal, jegyzetfüzet, keresztbe tett tollal – csupán egyetlen (pirosnak mondott) pontot kapunk benne, amikor jól fogadjuk egy elvont szófacsarását. Meg van tonettszék, amelyre majd leül, hogy a még lepel rejtette mozivásznon egykori önmagát szemlélhesse, mint mindig: egyszerre kívülről és belülről. Van aztán tonettfogas, rajta üres – megint: kávéházi – újságtartó, amely jó másfél óra múlva – hogy repül az idő! –, színpadi kellékpuska gyanánt, még elsül.

De nem tartunk még ott, még csak itt lesünk várakozóan.

És belép a humoralista. Utcai ruhában, mint aki a csarnokból érkezve épp csak a bevásárlószatyrot tette le az öltözőben, hogy két szusszal a fekete leplek elé kerüljön az ősz szakállával, a sima koponyáját – „ez az arc lesz a végső???” – övező bozóthajával. Semmi sztájliszt, semmi sikítozás, semmi fényorgiapompa. Marad a nézőtéri világítás, ott villog, cikázik a szeme rajtunk, mint a biztonsági lézerháló, néha elnyugszik valamelyikőnk arcán, hasít belénk onnan, lentről, mind az ötvenünk lelkébe, agyába.

Beszél. Beszélget. Kérdez, aztán válaszol rá, és jobbjával hessegeti a szavát annak, aki visszaszól: ez nem stand-up. Ez színház. Vagy majdnem az.

Kicsit nyikorog az egész, mert évad eleje van. Mintha bizonytalan lenne. Meg is rémülünk egy pillanatra, csak nem volt önáltatás az egész? Csak nem egy kiöregedett clown nosztalgiázását magasztaltuk várakozássá már jó előre, csak nem mosta el az idő még ezt a kis remélt margólétet is? Csak nem lett végképp szánni való clown, akinek szabadjára engedését annyira hiányolta belőle hajdanán Latinovits Zoltán? Aztán megnyugszunk: bizonytalansága negyven év biztonságának tétovasága. Önkontroll és a közönség rezdülésének mintavétele.

Most már pörög, jönnek elő a régi „sándorgyurik”, és mi csodálkozunk, hogy semmi retroérzés, félretoljuk a porrongyot, mert a szavak, a mondatok lehetnek évtizedesek, a lényeg ugyanaz maradt. A hülyeség nem öregszik. És ez az egész, amit át kellene ölelni itt, bármennyit változott is, mégis, nem ugyanaz maradt?

Kevés az improvizáció – mondta neki Hofi Géza. Az nem a „sándorgyuri”, az a Hofi – üzenjük mi át, oda, a túlsó partra, a másik magyar ugaron termett zseninek. A humoralista is improvizál, de a saját szövegét variálja. Van miből. Háromkötetnyit is összeírt – „ne akarjuk az egész könyvet egyszerre elolvasni! (Én is több mint 41 évig írtam...”). Próbáltam olvasni is, de...

Lehet olvasni, tudja is olvasni az, aki már hallotta beszélni. Akadnak emberek, akik a saját szövegüket bennünk olvassák fel az ő fennhangjukon. Ő is ilyen. Nem beszél. Elnyújtottan énekel. Éneklésszerűen szaval. Kántál. És, mint Márai Sándor mondja: mind kántál, aki sorsot örökölt.

Ő örökölt. Sorsot, helyzetet. Meg önmagát. A hidat, amit épít a Dunán – hosszában. A belga sorsát, aki nem tartozik sehová, és mindenhová tartozik, hogy gusztustalanul kiforgassuk Karinthyt, azt a Karinthy Frigyest, akinek 1926-os szavait a fajelméletről mindjárt suttogja is: „Két ember közt nagyobb különbség van,mint két fajta közt.” Alig hallani. Az agyunkban robban. Beszél, mesél, bölcselkedik, a napi politikát másra hagyja. A villamosmegállóból sivít az emberfürtös szerelvény után, hát nem látjátok, hová tolakszotok?

Levetkezi a zakóját, repül a kabát a közönség közé, előretolakszik az inggallér mögé halmozott sál a nyakán – csak nem szabadulunk a hatvanas évektől –, meg a téglavörös mellénye. Aztán az első sorból beküld valakit a színpadra, ő meg a helyére ül. Vagyunk mi ott, a túloldalon is, ha nem vesszük is észre. A nagydarab szakállas nem jön zavarba, elmond egy viccet a „rádiókabaré mikrofonjába”. Senki sem röhög, mert ez nem a viccek ideje, az ilyeneké biztos nem – ennél még én is jobb vagyok, vigasztalja a szakállast a „sándorgyuri”, viccet mesélni meg én sem tudok, sanyarog, aztán mégis elmond egyet, amit mégis csak...

Tényleg nem a viccek embere. Nem viccember. Hofi azt mondta neki egyszer: „ugyanazt mondjuk mind a ketten, csak én prolisan csomagolok”. Az a proli nem ez a panelproli volt, akiből időközben nyugger lett a szép, új világban. A filozófia maradt. A filozófus még él.

A mi humoralistánk nem viccel. Ahhoz elég egyetlen szünet a poén előtt. Sándor György meg nem csak a szóból él. Hanem a suttogásból és a fejhangú sikításból. Az ő saját beszédének a ritmusából. Legfőképpen pedig a csendekből. Ezeket a csendeket hallani kell. A csend – itt ragadt, magányos régi iskola.

Másfél óra múltán eldurran a kellékpuska a színpadon, leemeli a kávéházi újságtartót a tonettfogasról, és megkérdi a közönséget: – Mi ez? – Újságtartó – mondja a közönség, de „sándorgyuri” csak a fejét rázza: – Ezért voltatok itt ennyi ideig? – kérdezi. – F ü g g e t l e n újságtartó...! – csap a nyakunk közé. Mi meg összerezzenünk, és eszünkbe jut egy 1989-es filmje. Áll a Déli pályaudvar peronján, fejléc alatt lyukasra kivágott újságot az orruk alá nyomva azt tudakolja a járókelőtől, mit lát benne. Az ember meg csak bambul keresztül a hírlapon, nézi, nézi rajta át magát a valóságos valóságot, ami akár benne is lehetne. Nem ért persze semmit. Aljas ez a humoralista, hülyét csinál az emberből, gondoljuk. Aztán elszégyelljük magunkat. A valóság? Hiszen huszon-néhány év múltán még azt sem ismerjük fel, milyen az egyszerű független újságtartó. Nincs rajta hírlap semmilyen.

Az emlék most megelevenedik. Hirtelen mozdulattal elhúzza a függönyt. Filmet látunk amég csupasz állú ifjúról, aki mi mást mondhatna ott, akkor, és itt, most, mint „az úthengert”, ami folytonosan átmegy rajtunk, de ami nem volt mindig nagy, csak mi azzá tettük, mert nagynak csináltuk, mert nagynak fogalmaztuk. De amin egyszer keresztül kell menjünk.„Én. Te. Mi.” Aztán visszahúzza a függönyt, és belehadar egy kissé patetikus monológba, önmagáról, a hazáról. Az idetartozásról.

Nem voltam nagyon ripacs? – kérdezi fél óra múlva az öltöző-raktárban, a fejünket rázzuk, a zárószövegre már nem emlékszünk, még jó, hogy valamikor a lényegét leírta („Szerencsére a lábam – talán ijedtségből –, de születésemtől: e b b e a földbe gyökerezett”), nem emlékszünk csak a katarzis morzsáira, a katarzisra, amitől annyi ra félünk mostanság, hogy már majd el is felejtettük, milyen, amit elloptak tőlünk, mi meg hagytuk, hogy kifosszanak bennünket, hagytuk, hogy elhiggyük, az „Ádám vagy Éva, Éva vagy Ádám?” az maga a katarzis, amiből egy régi csipetnyit csak sikerült kicsiholnia belőlünk ennek a vén – legyen! – bohócnak, a görbetükör-arcával, amivel a képünkbe bámul, és amiben mi negyven éve kénytelen-kelletlen felismerjük magunkat.

Vastaps.

Tetszik neki nagyon, fürdik benne ez a hetvenhárom éves gyerek, mint aki biciklit kapott a születésnapjára. Boldog, hogy akad még ember, aki kíváncsi rá, aki érti a szavát.

FOTÓ: M. SCHMIIDT JÁNOS