Évtizedek óta együtt dolgoznak, előbb Pesten, ahol a főiskolás fiú egy gyakorlaton látta meg az akkor két társával már jól menő kerámiaműhelyt működtető lányt, majd Szilvásváradon, ahol a nyolcvanas évek közepe óta élnek, s ahol négy fiút neveltek fel. Közülük kettő szintén művészhivatást választott: Balázs végzett szobrász, Benjámin most jár a Képzőművészeti Egyetem hasonló szakára, a legidősebb testvér, Dániel filmdíszletépítő, míg Zoltán gyógyszerész lesz.

Úgy tűnik, családjuknak egyfajta alappillére, hogy együtt tudnak működni, figyelnek a másikra, alkalmazkodnak hozzá. Ezt bizonyítja legutóbbi, a szülők két fiukkal közös egri tárlata a Buttler-házban, vagy az, ahogyan a négy fiú idén nyáron egy filmes forgatáson együtt dolgozott, kőhöz szokott kezükkel könnyedén formálva meg polisztirol keményhab-szobrokat. A keramikus-házaspár múltjában közös pont: mind a ketten jártak a budapesti, Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba, ahonnan azonban Zoltánt harmadévesen eltanácsolták. – Fotószakra jártam, s nem követtem el különösebb kihágást. Vettem egy nagy levegőt, elmentem Hódmezővásárhelyre, ipari szakközépiskolába, ahol megtanultam rendesen korongozni. Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára, ahová nagyon nehéz volt bekerülni, csakhogy az érettségi meg a felvételi napja egybeesett, így hát az utóbbit választottam. Fel is vettek, majd az adminisztrátor megkérdezte, van-e valakinek bármilyen gondja vagy kérdése? Mondtam, hogy nekem sajnos nincs érettségim, mire lett egy kis pánik, de aztán Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter különengedélyével felvettek azzal a feltétellel, hogy a tanév kezdete előtt sikeres érettségi vizsgát teszek – meséli.

Debreczeni Zsókának gyerekkorból jutott az átlagosnál kalandosabb. Pedig minden felhőtlennek indult: a tiszaföldvári család az ötvenes években Martfűre költözött, ahol a Bata Cipőgyár lakótelepi lakásai az átlagosnál modernebbnek számítottak akkoriban, a családfő könyvelői fizetéséből pedig arra is futotta, hogy az édesanya háztartásbeliként otthon maradhatott, nevelhette a gyerekeket. Ötvenhatban az apát a Martfűi Cipőgyár munkástanácsának élére választották, s a forradalom leverése után emiatt másfél évig ült a váci börtönben. Amikor kijött, korábbi munkahelyének még a környékén sem kapott állást, a távoli Bélapátfalván, a cementgyárban kínáltak csak segédmunkási státuszt. Elfogadta, de az ipari település helyett inkább Szilvásváradra költöztek, itt vettek egy kis parasztházat. Évekkel később ide tért vissza a családjával Zsóka, új otthont építettek műteremmel a régi ház helyén. A pesti albérletet kinőtték, meg ott a kemencének se lett volna hely, ezért döntöttek a költözésről.

– Hirtelen vágtunk bele, s nem vettük számításba, milyen messze van Budapesttől Szilvásvárad, ráadásul úgy, hogy annak idején az autópálya még csak Gyöngyösig tartott – mondják. Jó időre megszakadt a kapcsolat a barátokkal, üzletfelekkel, azzal az iparművészvilággal, amelyben oly ismerősen mozogtak. Kapóra jött, hogy a kilencvenes évek elején két alkotóközösség is megkereste őket, a Manufaktúra és a Debreceni Műhely, azt kérve, dolgozzanak együtt. A nyersanyagot a helyükbe hozták, a kész munkát elvitték tőlük: galériák, képcsarnokok megrendelésére dolgoztak. Eleinte, még Budapesten készítettek használati tárgyakat – tálakat, kancsókat, készleteket –, de a szilvásváradi műteremben áttértek a kisplasztikákra, épületkerámiákra, külső és belső téri fali plasztikákra, mert figyelmük a figurális kompozíciók irányába fordult, és nem mellékesen praktikussági okokból is, hogy minél ritkábban legyen szükség égetésekre. A figuráikra jellemző mattított bronz- és türkizmáz tudatos választás eredménye a fémek színeinek megidézésére, mint ahogyan a rendkívül szilárd samottos masszát is sokáig keresték, mire megtalálták a megfelelő minőséget.

Otthonuk nemcsak műhely és kiállítótér, hanem közösségi hely is volt egykor. Miután megszületett a négy fiuk, nehéz volt kimozdulniuk, így úgy döntöttek: ők hívják meg magukhoz a külvilágot. Először barátaiknak rendeztek kiállítást a kertjükben, később kamarakoncerteknek is helyet adott az árnyas utcában lévő ház. Eljutott hozzájuk a Tokióból érkezett, a Zeneakadémián tanuló japán zongorista, akadt hárfaművész, aki Ladával hozta el hangszerét, s volt, hogy fúvósötöst láttak vendégül. Egyik ilyen koncertjükre egyszer egy különös, kopasz társaság is ellátogatott, később kiderült, hogy zen buddhisták, akik a szomszédos Bükkmogyorósdon tartottak meditációt akkori vezetőjükkel, egy francia zongoraművésszel, Yvon Beckel: később ő is fellépett Magyarországon, előbb a Merlin Színházban, majd a szilvásváradi házi pódiumon.

A faluból – ki elfogódva, ki kíváncsian, ki csak kedvtelésből – sokan vettek részt ezeken a programokon. – Van egy család, ahol állami gondozott gyerekeket neveltek, s őket is elhozták egy-egy ilyen estre, itt ültek fürtökben a csigalépcsőn. Később hallottuk, hogy egyikük hegedűs lett, és prímásversenyeket nyert – mondja Pelcz Zoltán. De összefogott a helyi közösség, amikor ötven széket kellett elhozni az egyik vendéglőből, vagy amikor a pisztrángtelep tulajdonosa némi füstölt hallal járult hozzá a koncert utáni piknikhez.

A világ azonban anyagiasabb lett, az embereknek pedig kevesebb idejük, energiájuk maradt a hasonló programokra. A keramikusok élete is bizonytalanabbá vált: akinek kenyérgondjai vannak, bárhogyan is szereti a művészetet, nem fog kisplasztikát vásárolni. Sorra zárnak be a galériák, és a nagyobb beruházásoknál sem kérnek fel a belső terek kialakításához, hangulatossá tételéhez önálló alkotókat, mondván, majd megcsinálja azt is a belsőépítész. A házaspárnak ezért lassan vissza kell térnie egy régi, már-már elfeledett értékesítési műfajhoz, a műtermi eladáshoz: ehhez újból ki kell tárniuk majd otthonuk ajtaját, beengedni kíváncsiskodót és potenciális vevőt, törzsközönséget vagy épp véletlenül arra járókat.

Új korszak jön megint. Lehet, hogy át kell kicsit alakítani a műtermet, hogy jusson hely alkalmi bemutatókra is. Talán a kertben is több szobor hívogatja majd a betérőket. Ám az biztosan nem változik, ami eddig is jól működött: míg egyikük alakot vagy ruharedőt formáz, a másik arcot mintáz a samottos agyagba, míg mázat kever a nő, kemencébe égetésre készíti elő a kerámiát a férfi, s egy-egy szobrocskát mind a ketten megfognak legalább tucatszor, amíg végül közösen elkészülnek vele.

Névjegyek

DEBRECENI ZSÓKA Szolnok, 1950. április.

1968-ban végzett a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban.

PELCZ ZOLTÁN Kaposvár, 1957. május.

Az Iparművészeti Főiskolán végzett 1983-ban.

Alkotótársak, 1987 óta élnek Szilvásváradon. Mindketten tagjai a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, valamint a Magyar Keramikusok társaságának. Köztéri szobraik láthatók Egerben, Kömlőn, Debrecenben, Gyulán, Keszthelyen, Gyöngyösön és Szilvásváradon.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON