A mese egzisztenciája
Takács Ildikó Katalin: Tizennégy éves voltam, amikor bemutatták a Macskafogót, azóta gondolkozom, hogy honnan jött a Grabovszky név.
Ternovszky Béla: Nepp Dodi barátom ötlete volt, ő hallotta a Vanishing Point című filmben, ahol a Barry Newman által alakított figurát hívták így. Pontosabban nem így hívták, hanem Kowalskinak, csak Dodi félrehallotta, így lett a Kowalskiból Grabovszky.
Magazin: A magyarországi kultfilmeket értette a brit közönség is?
Takács Ildikó Katalin: Tavaly rendeztük a harmadik Check the Gate magyar filmfesztivált, ahol a Macskafogó és a Dargay Attila által rendezett Lúdas Matyi is nagy siker volt. Az angolok imádták a karaktereket, Döbrögitől Lusta Dickig, aki egyébként az egyik kedvenc szereplőm. Amikor fogságba kerül a dzsungelben, azért nem eszik meg a Los Vampiros klán tagjai, mert nagyon jól zenél, a denevérek pedig rajonganak a muzsikáért. Íme, a bizonyíték arra, hogy a kultúra elengedhetetlen az életben maradáshoz.
Ternovszky Béla: Bár a művészek hitvallása az, hogy kultúra nélkül nincs élet, én egyre inkább úgy gondolom, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is. Nagy igazságtalanságként éljük meg, hogy nincs pénz, kevés a pályázat és a lehetőség. De amikor azért marad el egy műtét, mert egyszerűen nem tudja finanszírozni az OEP, akkor talán inkább az egészségügyre kellene költeni.
Takács Ildikó Katalin: Ezzel azért kicsit vitatkoznék. Sokáig orvos akartam lenni, Édesapám miatt is. Több balatoni nyaralásra is emlékszem, amikor lenyűgözve figyeltem, ahogy segít olyanokon, akik rosszul lettek. Nagyon fontos, amit az orvosok csinálnak, de a kultúrától elvont pénz sajnos nem folyik át az egészségügybe, nincs összefüggés a két terület között.
Ternovszky Béla: Az én életemnek is volt egy szakasza, amikor orvos akartam lenni, egészen az egyetemi előkészítő első napjáig. Elképzeltem, ahogy ülök a beteg gyerekek ágya szélén, és nagyon jól elbeszélgetek velük. Azután a tanár kilátásba helyezte, hogy azok a gyerekek esetleg vérezni is fognak. Azonnal rájöttem, hogy az nem az én műfajom.
Magazin: Bár nem művészeket képez, az esztétika–filozófia szakpár sem arról híres, hogy ontaná magából a milliomosokat.
Ternovszky Béla: Magyarországon egyszerűen nem alakult ki az a fajta mecenatúra, ami által a kultúra fenntartható. Ha a Mediciek nem támogatják jelentős összegekkel a művészeket a firenzei reneszánsz idején, akkor a legnagyobb művek meg sem születhettek volna. De nem is kell több száz évet visszamenni az időben, ott van a nyomorban meghalt Modigliani, de Liszt Ferenc is addig keresett jól, ameddig akadtak támogatói. Magyarországon még a kapitalizmus korai stádiumát éljük, amikor a nagy pénzeket keresők a felhalmozás időszakában tartanak, és nem forgatják vissza a társadalomba a megkeresett összegeket.
Takács Ildikó Katalin: Sajnos éppen emiatt a magyar művészek nagyon rá vannak utalva az államra. Angliában maximum ötven százalék az állami szerepvállalás a művészetfinanszírozásban. A kreatív iparágak az ország harmadik legnagyobb szegmensét jelentik, és a GDP több mint 30 százalékát termelik, pedig ott is éppen most csökkentették radikálisan az állami támogatást. Teljesen más pilléreken áll a kultúramenedzsment, sokkal több a mecénás – legyen az akár egy nagyvállalat is –, amely egyszerűen rájött arra, hogy a kultúra pénzt hozhat neki.
Magazin: Mennyire piacképes külföldön a magyar művészet?
Takács Ildikó Katalin: A legfontosabb, hogy minőségi termékeket hozzunk létre és mutassunk be a közönségnek. Amikor kikerültem Londonba, az volt az elképzelésem, hogy a minőséggel, a szellemi termék kvalitásával kell bevonzani a látogatókat, nem azzal, hogy ez egy magyar film vagy magyar festmény. Én sem azért mentem el a lengyel plakátkiállításokra, mert lengyel plakátokat lehetett látni, hanem azért, mert nagyon eredeti alkotások voltak. A fesztiválokon sikeresek a magyar munkák, de a filmek közül az utóbbi évben a londoni mozikban, tudomásom szerint, csupán három magyar mű került kereskedelmi forgalomba, a Szabadság, szerelem, a Taxidermia és a Delta. A tárlatok közül a legbüszkébb az idei fotókiállításra vagyok, amely a Royal Academy of Artson volt, ahol több mint húsz év után rendeztek újra fotókiállítást. Robert Capa, Brassai, André Kertész, Moholy-Nagy László és Martin Munkácsi képei mellett több mint harminc hazai művész alkotásait tudtuk kiállítani, és a kritikus angol közönség nagyon pozitívan fogadta a képeket.
Ternovszky Béla: Nem szabad elfelejteni, hogy a fesztiválközönség más, mint akik jegyet váltanak egy előadásra, és szórakozni akarnak. Lassan alig beszélhetünk magyar rajzfilmről, és ezen a helyzeten nem segítenek az utóbbi években született köldöknézegetős, önmagukba forduló munkák, amelyek egy-egy fesztivál értő közönségén túl már nem érdekesek. Pedig rengeteg jó magyar film lenne, Jankovics Marcell születésnapján vetítették néhány korai munkáját, a Hídavatást, az Élet vizét: gyönyörű, varázslatos filmek. A piacképességet persze az is gyengíti, hogy megszűntek az olyan fórumok, mint a Szeszélyes évszakok vagy a Kisfilmek a nagyvilágból, ahol a közönség megismerhette a legújabb munkákat.
Takács Ildikó Katalin: Előfordult, hogy az eredeti elképzelés és a közönség igényei ütköztek?
Ternovszky Béla: Egy ilyenre emlékszem: a Macskafogóban volt egy jelenet, amikor Safranek ordít a zárt ajtó mögött, a kamera lesvenkel a küszöbig, ahol csordogál kifelé a vér. Ezt ki kellett venni, mert túl durva lett volna. A határvonalat akkor lehet átlépni, amikor a rajzfilm a mesék világából átlép a valóságba, ahol már megjelenhet a halál is. Van egy filmem, a Mindennek van határa, amelyben a főszereplő figurával minden elképzelhető szerencsétlenség megtörténik, elüti egy autó, megeszi egy elefánt, hasonlók. Aztán megjelenik a történetben egy nő, egy élő szereplő, a rajzfilmfigura pedig beleszeret, és dönt: a mesevilágból átugrik a valóságba. Aléltan bámulja a szerelmét, és annyira belefeledkezik, hogy nem veszi észre a feléje száguldó autót, ami elüti. És ezt nem éli túl, mert ez már a reáliák világa.
Magazin: Klasszikus európai művészfilmes gondolkodás. Ilyet Amerikában soha nem tudnának kitalálni.
Takács Ildikó Katalin: Dehogynem, ott van az Angyalok városa című film Meg Ryannel és Nicholas Cage-dzsel a főszerepben, ott is hasonló a történet, csak ott az angyal válik emberré, a valóságot és a halandóságot választva az örökkévalósággal szemben. De valóban úgy tartják, hogy Amerikában inkább az üzlethez, míg Európában inkább a kreativitáshoz értenek a filmesek. Amikor Los Angelesben dolgoztam a 20th Century Fox jogi osztályán, testközelből tapasztaltam, hogy a régi sztereotípiák már nem mindig érvényesek. Rengeteg amerikai film van, ami külföldön több bevételt hoz, mint az USA-ban, ezért egyre több a koprodukció, és egyre nyitottabbak az Európából és a világ más tájairól érkező művészeti elképzelések felé. India például lassan kikerülhetetlenné válik a filmművészetben, Bollywoodban elképesztő mennyiségű filmet gyártanak, olyan összegekből, amelyek még Amerikában is jelentősnek számítanak.
Ternovszky Béla: Nem könnyű azért az amerikaiakkal sem. A Pumukli egész estés filmváltozatát például nem engedte bemutatni a Disney Németországban, azzal fenyegették a mozikat, hogy ahol játszani fogják, ott nem vetíthetik a karácsony tájékán megjelenő Disney-filmet. Pedig a Pumukli nagyon sok bevételt hozott, a fél Kecskeméti Rajzfilmstúdiót abból szereltük fel. Vagy a János Vitéz, amit megvett a Hannah Barbera, majd szépen elsüllyesztette egy raktár mélyére, és soha nem mutatta be.
Takács Ildikó Katalin: Dolgozik most valamilyen filmen?
Ternovszky Béla: Ötleteim vannak, de nem dolgozom. Az egyik történet egy Drakuláról szól, aki már környezetének összes vérét kiszívta, ezért kénytelen segédjével, Igorkával Amerikába emigrálni. A Piszkos Fred vezette hajóval végül Közép-Amerikában kötnek ki, ahol elkezdi pusztítgatni a helyi birka-parasztok vérkészleteit, akik segítségül hívják saját vámpírjukat, Maxi Pocakot, aki viszont egy elpuhult vérszívó, évek óta paradicsomlén él. Végül megérkezik Miss Blondie, a szőke, hosszú combú amerikai újságírólány, és magával viszi a magyar vámpírt Hollywoodba, ahol Lugosi Béla művésznéven karriert csinál.
Magazin: Hogy születik egy ilyen történet? Olvas egy regényt, lát egy festményt, és beindul a fantázia?
Ternovszky Béla: Úgy, hogy Nepp József barátom megírja. Én meg lelkes olvasó vagyok. Hatévesen olvastam el az első kalandregényemet, utána jöttek az Arany-balladák May Károllyal, Balzackal fűszerezve, majd a húszas éveim alatt Sartre, Camus, az egzisztencialisták, de soha nem azért olvastam, hogy eszembe jusson egy történet, egyszerűen szeretek elmerülni egy regényben. Most Alekszej Tolsztoj írását olvasom Nagy Péterről, de be kell vallanom, hogy a Harry Potter-könyveket is nagyon szeretem. J. K. Rowling zseni, fantasztikusan ötvözi az európai mitológiák mesevilágát.
Takács Ildikó Katalin: Egy regénybe belemélyedni olyan, mint két egzisztenciában létezni. Valójában huszonéves koromig volt igazán időm olvasni, Kundera volt az egyik legnagyobb kedvencem. Azért még mindig teljesen be tud szippantani az irodalom. Ken Follett könyveit nem lehet letenni, például ott van a Katedrális, ami a XII. századi, titkokkal és misztikummal telített Angliában játszódik, egy templomépítés történetét elmesélve.
Magazin: Izgalmasan hangzik. Mint egy év egy indonéz tánciskolában.
Takács Ildikó Katalin: Huszonnégy éves voltam, a jogi egyetem mellett az Angelusz Iván vezette Budapesti Tánciskolába is jártam, amikor jött egy ösztöndíj-lehetőség. Tíz csodálatos hónapot tölthettem kinn, így Ázsia egy életre belém költözött.
Ternovszky Béla: Mint belém az NSZK, ahol a Pumuklin dolgoztunk. A reptérről kilépve mindig megcsapott a Nyugat szaga, ami tulajdonképpen a kétütemű Wartburgok, Trabantok bűzének hiánya volt. De a nyelv mindig nagyon hiányzott.
Takács Ildikó Katalin: A magyarságot a legjobban talán a nyelv és a magyar irodalom aposztrofálja. Amikor bemutattuk a George Szirtes szerkesztésében megjelent New order (Új rend) című, kétnyelvű kortárs magyar költészeti antológiát Londonban, sok mai magyar verset olvastam. Az a néhány sor, szó, mondat valahol a hazát jelentette. A szellemi otthont, ahová mindig tartozni fogok.
Ternovszky Béla
Született: 1943. május 23-án, Budapesten. Foglalkozása: rajzfilmrendező. 1961-ben, az érettségi letétele után beiratkozott az MLEE filozófia–esztétika szakára, 1964-ben lediplomázott, majd a Pannónia Filmstúdiónál, később pedig a Filmvállalatnál helyezkedett el. Kezdetben rajzoló volt, azután mozdulattervező és rendező. A Mézga család rendezése után, 1979-ben Németországban, a bajor televíziónál dolgozott, a sikeres Pumukli-sorozat elkészítése után. 1995 óta a Stúdió II. Kft. egyik tulajdonosa és rendezője is. Magyarországon országos hírnévre a Macskafogó című rajzfilmmel tett szert 1986-ban. Balázs Béla-díjas (1983), érdemes művész (1987).
Ternovszky Béla ajánlja
Könyv - Ken Follett – Katedrális
Akciódús templomépítés a XII. századi Angliából.
Film - Jankovics Marcell – Az ember tragédiája
Nagyon eredeti alkotás.
Zene -Beethoven
Tökéletes, éteri műveket alkotott, melyek soha nem veszítenek erejükből.
Takács Ildikó Katalin
Született: 1972. április 3-án, Budapesten. Foglalkozása: 1995-ben végzett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, korábban járt az ELTE bölcsészkarának esztétika szakára is. 2001-ben végzett a Közép-európai Egyetemen nemzetközi üzleti jog szakon, 2011-ben szerzett MBA-fokozatot a londoni City University CassBusiness Schoolban. Dolgozott Los Angelesben a 20th Century Fox akvizícíós (filmvásárlási) osztályán, az InterComnál forgalmazási igazgató, majd 2007 és 2011 között a Londoni Magyar Kulturális Központ igazgatója volt, nevéhez számos sikeres kiállítás és fesztivál fűződik.
Takács Ildikó ajánlja
Könyv - David Nichols – Egy nap
Megrázó mese két emberi sors megválthatatlan összetartozásáról.
Film - Bernardo Bertolucci – Oltalmazó ég
John Malkovich egyik legjobb alakítása egy kegyetlenül őszinte filmben.
Zene - René Aubry
Finom, érzékeny művek, szomorúsággal és szépséggel átszőve.
