Legalábbis az 1800-as évek legvégén még ezt tették – magyarázza a Néprajzi Múzeum muzeológusa, Gyarmati János, a Kauri és nagyító című kiállításán. A pápua ékszereket csoportosító tárlat egy 2006-ban történt szerencsés találkozásnak köszönhetően látható most a Kossuth téren. Ugyanis az óceániai szigeten élő törzsek egyik jellegzetes viselete, a fakéregből puhított és szövetként is használt anyag, a tapa akkoriban keltette fel a világhírű szőnyeggyűjtő, Richard de Unger érdeklődését. Így mecénásszervezete, a De Unger Chair évi 10 ezer dolláros ösztöndíjjal támogatja a múzeum és egy fiatal néprajzkutató, Biró Anna munkáját. A cél az, hogy minél alaposabban feldolgozzák az 1896–1902 között Új-Guineában munkálkodott magyar kutató, Bíró Lajos öt és fél ezer darabból álló etnográfiai gyűjteményét.

Bíró Lajos 1901-es képén egy álun jabim legény áll az oa-balan fejdíszítővel

Hogyan juthatott el akkoriban egy magyar rovartanász Friedrich Wilhelmshafenig, a távoli Német Új-Guinea központi telephelyéig? Az ok viszonylag összetett: egyrészt 1895-benmaláriábanmeghalt Bíró 23 éves elődje, Fenichel Sámuel. Az ifjú preparátort korábban azért fogadta fel a híres müncheni ornitológusprofeszszor, Albert Grubauer, hogy Német Új-Guinea őserdeiben fogott paradicsommadarak kitömésében segédkezzen neki. Demivel akkoribanmég a tudósoknak sem volt fogalmuk arról, hogy a halálos maláriát szúnyog terjeszti, semmilyen módon nem védekeztek a csípések ellen. Bíró Lajos valamiképp mégis ráérzett, hogy a kórságot a tévhittel ellentétben nem a dzsungelaljnövényzet kipárolgásai, hanem a rovarok terjesztik, így túrái előtt zsírral kente be arcának szakállból kilátszó részeit.

Ahhoz, hogy Bíró elindíthassa expedícióját, Fenichel halálán kívül még jó néhány körülménynek együtt kellett állnia. A legelsősorban az etnológiai múzeumok európai kialakulása az 1800-as évek utolsó évtizedeiben: igaz, a Magyar Nemzeti Múzeum 1872-ben alapított Néprajzi Osztálya után egy évvel nyílt csak meg a legnagyobb ilyen gyűjtőkörű berlini múzeum. Fontos volt továbbá a tudásszomj, amely a XIX. század második felében ébredt Európa tudósaiban azoknak a távoli népeknek a tárgykultúrája iránt, amelyeket írásbeliség híján máshogyan nem is lett volna mód megismerni. Nem beszélve az ősember életmódja iránti kíváncsiságról, amely arra buzdította a kontinens múzeumait, hogy a modern civilizáció „vívmányai” elől minél több eredeti tárgyat mentsenek meg a gyarmatokról. Bíró Lajosnak minden vágya egy ilyen kutatóút volt, szerencséjére akadt is mit útiköltségre váltania: a 60 ezer darabból álló rovargyűjteményét. Kollekciójáért 1000 forinttal fizetett a Nemzeti Múzeum, és egy ígérvénnyel, hogy a német gyarmat tárgyaiból összeállított összes transzportja után küldik neki a pénzt további kutatásaira.

Így Bíró hat évig maradhatott, ezalatt megtanult több helyi nyelvjárást, közvetített a német gyarmati tisztségviselők és a bennszülöttek között, szokatlanul pontos jegyzeteket és fotókat készített, nem kapott maláriát, „elfogyasztott” összesen három pápua feleséget, közben öszszegyűjtött és hazaküldött több ezer különleges tárgyat. Köztük azokat az ékszereket, amelyeket most Biró Anna – kutatásainak egyik szakaszaként – a Néprajziban bemutat. A tárlókat a padlón összekötő színes csíkok jelzik, hogy mely testdísz mit hivatott kifejezni az egyébként eléggé alulöltözött pápuáknál. Az életkor és a nem mellett a jórészt férfiakat díszítő tárgyak jelölhettek társadalmi rangot és azt is, hogy viselőjük milyen különleges alkalomra, ünnepségre öltötte fel azt. Ez utóbbi körbe tartozik például a gyapjas emberi hajból készült süveg, amelyet használata után rendszerint megsemmisítettek. De készült ékszer disznóagyarból, karperec trochus csigából, fejdísz kakadutollból, fésű bambuszból, fülbevaló teknőspáncélból és orrdísz is, kagylóból. Mielőtt utóbbi használatába belegondolva bárki fájdalmasan felszisszenne, hadd nyugtassam meg Bíró Lajos naplójegyzetével: „…ne tessék azt gondolni, hogy a pápua olyan ostoba, hogy az orrnak a porcogóját fúrja át. Nem. Csak az alsó részét szúrja át tűvel, igaz, hogy az ő tűjük valamivel vastagabb, mint a miénk. Aztán megfelelő vastagságú fűszállal akadályozza begyógyuláskor az összeforradást, később mind vastagabbal, vastagabbal hordja, mígnem a lyuk fájdalom nélkül kellő bőre tágul.”