A csaj, aki bizarr dolgokat olvas
Mikor döntötte el, hogy színész lesz?
Pontosan emlékszem: ötéves koromban. A nagymamám elvitt színházba, elmagyarázta, hogy akik ott játszanak, azok profik, és a játékból élnek. Tetszett. Aztán felgördült a függöny, és egy tízéves kislány elkezdett egy könyvből felolvasni. Eldöntöttem, hogy nekem is a színpadon a helyem. Akkortól csak erről beszéltem, a szüleim meg folyton rám legyintettek, hogy „persze, kislányom”, meg „sok szerencsét”. Hiába kérleltem őket, hogy vigyenek el reklámcastingokra, sosem lett belőle semmi. Aztán felvettek a Juilliardra, és elkezdtek hinni nekem. Ugyanakkor most már hálás vagyok a szüleimnek a „tétlenségükért”,mert így felnőttként kerültem be a szakmába.
Hogy vette rá Robin Williamset, hogy négy éven át fizesse a teljes tandíját?
Soha nem találkoztam vele! Robin Williams híres egykori Juilliard-diák, ma pedig már támogató. Pályáztam és megnyertem az ösztöndíjat, amelyet ő ajánlott fel. Ha nincs ez a lehetőség, biztosan nem jártam volna a Juilliardra. Egy kaliforniai kisváros szegény családjából származom, édesapám tűzoltó, édesanyám vegán séf, és még távoli rokonaim sincsenek, akik a show-bizben dolgoztak volna. Ha adódik rá alkalmam, feltétlenül megköszönöm majd Robin Williamsnek. Egyszer majdnem sikerült: egy étteremben láttam enni, de mire összeszedtem magam, elrohant.
Amerikai létére Shakespeare-színésznek képezte ki magát. Miért?
Mert fontos része az életemnek. Kicsi gyermekként egyszer elvittek egy Shakespeare-fesztiválra és kényszerítettek, hogy megnézzek egy csomó színházi előadást. Egy idő után azon kaptam magam, hogy lenyűgözött, amit látok. Ebben a pillanatban rajongójává váltam: én lettem a furcsa, vörös hajú csaj, aki bizarr dogokat olvas... Egyébként később épp azért választottam a Juilliard-színészakadémiát, mert a képzés ott nagyrészt Shakespeare műveire alapul. Fontos állomás volt 2009-ben az Othello, melynek címszerepét Philip Seymour Hoffman alakította, én pedig Desdemonát, és végigturnéztuk vele Európát és az Egyesült Államokat. Most pedig itt a Coriolanus-mozi: Ralph Fiennes rendezése felért egy mesterkurzussal. Meg különben is, ha az embernek felkínálnak egy filmszerepet, melynek az összes jelenetében Vanessa Redgrave partnere lehet, bolond lenne nemet mondani.
Az értem, hogy egy tehetséges színésznő kap egy-egy szerepet, de hogy majdnem az összes fontos filmes női karaktert elvitte az idén, és minden fontos fesztiválon ott volt egy versenyművel, az finoman szólva ritka.
Őrület, tényleg, de teljesen a szerencsén múlt. Első körben nem is akartam filmezni, a színházra összpontosítottam, és biztos voltam benne, hogy a karrierem majd a színpadhoz köt. Tudat alatt tulajdonképpen féltem is a kamerától, bizonytalan voltam, ha szóba került a mozi, mivel én nem kaptam filmes színészi képzést. Azután 2006-ban elkezdtem dolgozni Al Pacinóval a Salome színpadi adaptációján – a premier a Wadsworth Theatre-ben volt Los Angelesben. Nagyon hosszú folyamat volt, mely közben egyszer csak Al kitalálta, hogy dokumentumfilmet is készít az egészből. Tulajdonképpen tőle lestem el a technikát, megfigyeltem, hogy milyen eszközökkel él a színpadon és milyenekre cseréli le, amikor a kamera elé fordul. Nem kaptam volna egyetlen filmszerepet sem, ha nincs ez az egy év extra „kiképzés”.
Terrence Malick nagyon ritkán készít filmet. Ezért pláne sokan csodálkoztak, mikor Az élet fája kapcsán megnevezte önt mint abszolút főszereplőt Brad Pitt mellett.
Mi tagadás, eléggé bizarr, hogy kezdőként olyan helyzetbe kerültem, amilyenre sokanmások egy teljes életmű során hiába várnak. Találkozni és forgatni Terrence Malickkel olyan érzés volt, hogy nap mint nap azt mondtam: oké, most már meghalhatok, túlszárnyaltam az összes álmomat. Egészen egyedi élmény volt. Egy normális forgatáson a színész kap egy lakókocsit, megtanulja a szöveget, majd amikor sorra kerül a jelenete, nagy kegyesen megjelenik és eljátssza, amit kell. Nos, ez egyáltalán nem így történt Az élet fája esetében. Nem voltak lakókocsik. Szövegkönyv volt ugyan, de úgy mondtam el, ráadásul olyan sorrendben a jeleneteket, ahogy „éreztem” őket – mint egy monológot. Mindemellett senki sem tudta, hogy Terrence mire akar majd fókuszálni a kamerával, miközben beszélek. Lehet, hogy megtetszik neki egy madár, akkor arra koncentrál, de bármikor viszszatérhet a színészre is. Olyan ez, mint egy társastánc vagy egy zenekar együtt lélegzése. Idő kellett hozzá, hogy megértsem ezt a munkamódszert.
Ezek után, gondolom, dőltek a szerepek. Most, A segítségben például egy szép, de „egyszerűsége” miatt az előkelő körökben nem kedvelt feleséget alakít.
Dehogy, ennek a filmnek a castingja korábban volt. A szerepre pedig biztos nem én voltam a kézenfekvő választás. Semmi közös nincs bennem és a filmben játszott karakterben, sosem voltam például hivalkodó vagy épp szépségideál. Megérzi az ember, amikor belép egy szobába, és mindenkiben megfogalmazódik a kérdés: mit keres ez itt? Egy kivétel volt a jelenlévők között: Tate Taylor rendező, aki hitt abban, hogy képes leszek átváltozni. Sokat küzdött azért, hogy nekem adhassa a szerepet, mert akkor még tényleg nem ismert senki.
