Különben meg – ahogyan arra Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója is utalt – nem is volna helyénvaló efféléket lődözni, mert ez az este tényleg nem a bombasztikus fordulatokról, az olcsó poénokról, de még csak nem is a kemény dolgokról szólt. Sokkal inkább, sőt kizárólagosan a lágy szeretetről. (A főigazgatónő a köszöntője végén azért fölmutatott egy „Kemény 50” feliratú táblát.)

Kemény István költő és író, a kortárs magyar irodalom egyik jelentős alakja, október 28-án lett kereken ötvenéves. Ez alkalomból a Magvető Kiadó születésnapi köszöntéssel egybekötött könyvbemutatót tartott a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A félszázas évfordulóhoz szorosan kapcsolódóan két új könyv is napvilágot látott. Ezen mindjárt valamelyest pontosítanunk kell, hiszen egyrészt a szó szoros értelmében, legalábbis tartalmukat tekintve nem teljesen újak (bár kétségkívül sokak számára megannyi újdonság van bennük), másrészt voltaképpen kettőnél többről kell beszélnünk. Kemény István régebbi műveit ugyanis – amint arra szellemes könyvismertetőjében Babiczky Tibor is utalt – mindeddig majdhogynem lehetetlenség volt még könyvtárakból is beszerezni. 1980 és 2006 között írott verseit most azonban Állástalan táncosnő címmel ismét közreadta a Magvető, mégpedig úgy, hogy ebben az összegyűjtött költeményeken túl kötetben mindeddig meg nem jelent versek is szerepelnek. Továbbá hosszú idők után újra hozzáférhetővé vált Kemény két korábbi, mármár legendás prózai munkája,

Az ellenség művészete (1989) és a Család, gyerekek, autó (1997). Ez utóbbiak ugyancsak közös kötetbe kerültek. Nehéz megnevezni, hogy melyik volt a születésnapi könyvbemutató legfelemelőbb, egyszersmind a legmélyebb érzelmekről tanúskodó része. Bartis Attilának az est hangulatát tökéletesen fölvezető, nosztalgiával átitatott, de semmiképpen nem szentimentális laudációja? Kántor Péter ingujjigazítása és remekbe szabott Kormos István-megidézése? (Kormos is épp október 28-án született, igaz, harmincnyolc évvel korábban.) Simon Márton, valamint a „fiatal írók kara” (Gucsa Magdolna, Szilvay Máté, Zilahi Anna, Fehér Renátó) felolvasása? k. kabai lóránt újrafogalmazott szállóigéje? („Mindannyian Kemény István zakójából bújtunk elő.”) András László megindult, elcsukló hangú köszöntője? Babiczky Tibor humora? A két Kemény lány, Zsófi és Lili rajongó-tisztelő apaversei? Vagy a három megzenésített Kemény-költemény a Göncölszekér zenekar előadásában? Nehéz megnevezni, sőt: lehetetlen. De nem is kell. Ez az este ugyanis tényleg a szeretetről és az őszinte elismerésről, a nagyrabecsülésről szólt.

Az ünnepelt hol szorongó meghatottsággal, hol a könnyeivel küszködve, hol zavart kíváncsissággal figyelte a számára is meglepetésként következő produkciókat. Természetesen ő is fölolvasott, előbb verseket, később prózát. Első mondata a mikrofonba mindazonáltal az volt, hogy: „Nem nagyon tudok megszólalni.” Szerencsére mégiscsak sikerült, különben jelen sorok szerzője nem hallhatta volna az est legemlékezetesebb Kemény- (és nem kemény) sorát: „Megváltozni öngyilkosság”.

Mielőtt sor került volna a hatalmas (elvégre ötven gyertyának el kellett férni rajta) születésnapi torta fölvágására, a PIM munkatársai levetítették saját meglepetésüket: az 1961-es esztendő legfontosabb eseményeiből és az azokról beszámoló újságcikkekből, illetve a Kemény István életútjáról készült filmetűdöt. S hogy mennyien lehettünk? Százötvenen vagy kétszázan? Az bizonyos, hogy zsúfolásig megtelt a terem, ráadásul sokan kint rekedtek. Méltó és szép születésnap volt – avagy, ahogy mondani szokás, jó buli. Első számú szervezőjének, a Magvető főszerkesztőjének, Péczely Dórának ugyancsak ezekben a napokban van a születésnapja, ám, mint megsúgta, a saját ünneplését ezúttal mindenestül Kemény Istvánnak adta.

Hosszú idő után újra hozzáférhetővé váltak a régi könyvei