A művész érzékeny lelke
Silviu Purcarete Scapinjére jobb emlékezni, mint nézni. Kifinomult, sokrétegű, tömény művészet. Nem az a legjobb benne, ami azonnal, egy pillantásra látszik. Moliére bohózata csupa mesterien kombinált, bravúrosan variált és kidolgozott sablon. Megvan benne minden, amivel a homályba vesző ősidőktől fogva mulattatták a vásározó népeket a vásári komédiások. Zord, zsugori apák, léha, szerelmes fiatalok, egy minden hájjal megkent, ravasz szolga, és persze kiszámíthatóan váratlan, csodás fordulatok, egymásra találások. Kezdetben minden kétségbeejtő, kilátástalan, megoldhatatlan, aztán jön Scapin, akinek mindenre van ötlete, bár csínyjeitől minden még zavarosabb, még reménytelenebb, még kilátástalanabb lesz. Ám végül a véletlen mindent eligazít. Kiderülnek a rejtélyek, fölfedeződnek a személyazonosságok, így a bonyodalmak elsimulnak, mindenki boldog lesz, mindenki mindent megbocsát, mindenki mindenkit szeret. Mindenki jó ember lesz. Elindultunk valami valósághoz hasonlóból, és kikötöttünk a mesében.
Purcarete szomorkás, kopott költőiségbe burkolja ezt a szokványos történetet. Helmut Stürmer díszlete elrongálódott szecesszióval veszi körül a játékot. Hegynyi szék a bal oldalon, jobbra ócska zongora, köztük recepciós pult, forgóajtó. Agyonhasznált kőpadlózat maradéka. Gyűrött ballonokban, barna puhakalapokban ágálnak az alig követhető bonyodalmakat izgatottan taglaló férfiak. Később sötét öltönyökre váltanak. A pultnál merev, sötét figura (Olt Tamás) fenyegetően követi az eseményeket, középen egy szinte világítóan rikító képen Moliére korát idéző hölgy.
Zajlanak az események, pörögnek a párbeszédek, Rideg Zsófia új, az avítt kellemkedésektől mentes fordításában, Vasile Sirli zongoramuzsikája Szentai Cecília előadásában tagolja, hangolja a történéseket. Trill Zsolt Scapinje érzékeny lelkű művész: költői öntudattal, átszellemült műgonddal, nárcisztikus hiúsággal szövi cseleit, vagy egy szakmai trükkjeire gőgös orvos fölényével kezeli pácienseit, ha már vala miért mindenki minden bajával hozzá fordul. Ő meg mindig kéreti magát, és mindig ígér. A kisebb bajt nagyobbal gyógyítja. És ha valaki reklamálna, mindig kész nála a harcias sértődés. A commedia dell’arte szabványalakjai, főképp a gonosz, zsarnoki apák, pillanatok alatt eleven jellemekké válnak, Varga József erőszakos, céltudatos, érzéketlen üzletemberré, Garay Nagy Tamás ostoba, mindig gyanakvó és ezért könnyen becsapható, hebehurgya zsarnokká.
Rácz József együgyű fiatalembere sokkal jobban fél, mint amennyire szerelmes, Mészáros Tibor viszont félszegsége, oktalansága alatt hajlékony erkölcsöt rejtő, sokféle gazságra kapható ifjút játszik. A nőknek a rendező sem osztott sokkal több lapot, mint Moliére, Szűcs Kata némi iróniával felvázolja a szendén szerelmes, Orosz Melinda meg a szenvedélyes természetével szinte kérkedő ifjú hölgyet. Oláh Zsuzsa pedig a játék vége felé kilép a képből. A megelevenedő XVII. századból hozza a megoldást, nála van mindennek a kulcsa, ő tudja a titkokat, az ő megjelenése nyomán derül ki, hogy éppen azok lettek egymáséi, akiket egymásnak szántak.
Scapin vérző fejjel, halálos sebet mímelve kér és félig-meddig nyer is bocsánatot. Kiterítve fekszik a zongorán minden baj, bonyodalom okozójaként. Purcarete mesteri kézzel és szomorkás, kesernyés, bölcs mosollyal adja elő Moliére kései etűdjét az érzékeny művészlélekről. Talán ezért jó visszaemlékezni rá. Előadás közben viszont csak a míves kidolgozás, a patikamérlegen adagolt hatások, a precíz kiegyensúlyozás tűnik föl igazán. A néző kívül marad a történeten. Műtárgyként, műalkotásként szemléli, amely csak utólag, az egész ismeretében mutatja meg magát. De menet közben, a játék folyamatában nem könnyű a sodrába kerülni.
