Természetesen egy kézirat –mondhatnánk A rózsa neve Prológusát megelőző szövegének címével, hiszen a mai irodalmi korban tényleg természetes, hogy valaki egy kéziratot talál, s ezzel kezdődik a boldogtalanság. Persze úgy boldogtalanság, hogy ezért a boldogtalanságért a boldogságát is odaadná az ember.

Janez Lipnik levéltáros bukkan rá egy kéziratra, és ahogy ez már lenni szokott, a múlt részévé válik általa. És ahogy szintén lenni szokott, a történelmi múlt elkeveredik a személyes múlttal, annál is inkább, mert a megtalált múlt nem olyan távoli, mindössze a második világháborút idézi fel. A Nagy Szeretőt, aki naplójában leírja rengeteg nőjét és kalandos életét, s az egyikben a történész a tanítónőjére ismer, akibe maga is szerelmes volt kisgyerekként. A szerelem, az elérhetetlen ábránd váratlanul, a szöveg ereje révén megélt szerelemmé válik, olyan élménnyé, amely élmény valóban nem illúzió, de természetesen őrület. Mint minden kézirat, ez is megszállottságot és elszigetelődést hoz a megtalálójának, végül a felesége is elhagyja, mert Lipnik nem tudja túltenni magát egy hazugságon, amin hosszú évek múlva kapta rajta, éppen most, a regény mostjában, amikor a napló a kezébe került.

Elég szokványos történet, ne tagadjuk. Jancar azonban tartani tudja azt a rezignált feszültséget, amely az első oldalaktól a hatalmába keríti az olvasót. „A pirkadat, a reggel, a kaszások, már minden messze mögötte volt. A pince is, ahonnan előmászott, a barlang is, amelybe belezuhant, minden messze volt, és valahol másutt. Látta jönni a kaszásokat, erre jól emlékezett, egy fa alatt ült.” Minden itt van, a fa, amely a címben is szerepel, és mint várható, fontosnak bizonyul a meszsze és a másutt, s a regény egyik legszebb törekvése, hogy mindezt megmutassa, és egyik legnagyobb teljesítménye, hogy meg is tudja mutatni. A messze is, a másutt is legalább annyira vonatkozik az időre, mint a térre. „Egy fára mászok, könnyűszerrel kapaszkodom fölfelé egy fán, nem tudom, jegenyefenyő-e vagy lucfenyő, gyertyán vagy tölgy, tulajdonképpen egyik sem, hanem valami egészen más. (...) A régi szlovének hitték, ha kötélen leereszkedünk egy mély barlangba, és ha elég mélyre ereszkedünk, eljutunk a másvilágra, hiszen a másvilág ott van fent és lent is, csak középütt nincsen, ott ez a világ van, amelyikből el akart menni.” És a regény vége: „A kaszások, akik kora reggel kijönnek a rétre az erdő szélén, a fa alatt, az erdőszélen megtalálják valakinek a cipőjét, akit kora reggel láttak jönni az úton Dolenjske Toplice felől. Csak a cipőjét. Ő már messze lesz, amikor megérkeznek, és kaszáik suhogni kezdenek a napsütötte reggeli fűben.”

A fa tehátmindenütt ott van, az első pillanattól az utolsóig, ott látjuk mindenütt ebben a regiznált prózában, a feszültség általa is vibrál a mondatokban, egyaránt mutat a nehezen követhető múlt és a teljesen bizonytalan jövő felé, és a szerkezet tartópillére is egyben. Jancar vonzereje, mondhatnám, bája, abban áll ugyanis, hogy miközben ismeri és használja a posztmodern fogásokat, tehát egyáltalán nem naiv (a regény az olvasó legnagyobb megdöbbenésére a nyolcvanhetedik fejezettel kezdődik és a nyolcvanhatodikkal végződik; a kéziratot már fejtegettük), egyáltalán nem játszik rá erre – nem olyan provokatív, mint a jó olasz vagy Lawrence Norfolk, A Lemprierelexikon szerzője. A szlovén író nem azt bizonygatja, hogy ő mennyire okos és művelt; alázattal viszonyul a történethez és a szereplőkhöz. A fa ott van, lehet látni, rájövünk, miért bukkan fel újra és újra, de nincs körötte tetszetős elmélet, csak az a feszült szomorúság. Nem kiagyalt könyv ez a regény, az a jó benne. Érződnek a hosszú évek, érződik a nem akármilyen mélységig megélt tapasztalat, a csiszolás, a munka. De nem akar csillogni-villogni, nem akarja elkápráztatni az olvasót, nem akrobatamutatvány, amelybe belefáradnánk. Vannak könyvek, amelyek olvastán az ember azt érzi: ilyen az élet. Nevetséges, mégis ez a közhelyes tőmondat foglalja össze a legjobban, mit is érez. Összeszorul a torka, és a pokolba kívánjamindenműveltségét és irodalmi nagyképűségét.

A névtelen famelankolikus dallama nem szólalhatott volna meg Gállos Orsolya nagyszerű fordítása nélkül. De maga a fordítás is elsikkadhatott volna, ha a könyv nem a szép, Karádi Éva szerkesztette Valahol Európában sorozatban jelenik meg, Kálmán Tünde hangulatos borítójával, melyben öszszefonódik történelem és erotika.

Ennek a könyvnek szerencséje volt.