Köki-terminál: a korszellem félkész szalonnában
Az építészek többsége ma is félénk szeretettel emlegeti, hiszen narancssárga műanyaghasábja és játékos nyitottsága a maga idejében forradalminak számított. Harminc évvel ezelőtt, amikor a hazai építőipar még mindig hírhedten silány anyagokat használt. Ennyi idő alatt felújítás nélkül még a legmenőbb műanyag is elfárad, kifakul, összeég, a fémszerkezetek rozsdásodnak, avulnak. Főleg esztétikai értelemben. Az újdonság varázsa elmúlik, és marad helyében a szlömösödő realitás.
De legfőképp a rendszer változott meg körülötte: akkor a folyó ötéves terv előirányzatai szerint és a hármas metró kiépítéséhez kapcsolódva egy valóban mindenható állam pottyantott oda központilag valamit a szocialista dolgozó népnek, ma viszont egészen más a korszellem. A mai idők szellemében nem a főváros, de még csak nem is a kerület építkezik, hanem némely közösségi célok finanszírozása érdekében közösségi területeket engednek át a magántőkének, azaz a közlekedési csomópont megújításáért cserébe pláza kerülhetett ide. Ha újraépül valahogy a különböző közlekedési formákat összekötő folyosó- és mozgólépcső-hálózat, szemérmesen elnézünk a hatalmas, amorf lepényként szétterülő bevásárlóközpont fölött.
Amúgy korábban a senki földje volt itt, és ki mondana ellent annak, hogy a konzumálás ma már igenis közösségi tevékenységnek számít? Nem indokolatlan tehát, sőt funkcióbővülést jelent, ha a beruházók az átszállócsomópontot a bevásárlás lehetőségeivel egészítették ki. Persze érzi azt mindenki, hogy ez nem kiegészítés, hanem maga a főcél, a közösségi funkciók átvállalásáért fizetett ellenérték. A kérdés tehát: milyen ez az ellenérték?
A Kökibe annyi új funkciót próbáltak belegyömöszölni, hogy nyilvánvaló, ennek ára lesz – például némi könnyedséget vagy otthonosságot várni tőle ilyen méretek mellett minimum naivitás. Ipari méretek és ipari jelleg.
Hatalmas és szerteágazó, építészeti arculatról tehát alig lehet szó, azt rendszeresen felülírják a logisztikai konglomerátum igényei. Némi karakterrel a Kispest felé forduló plázás frontja próbálkozik – ide még a régi Köki acélkonzolos üvegfolyosóját is újraidézik, de ilyen méreteknél a téglaburkolat sem teszi barátságosabbá. A téglaborítású konténer is csak konténer: az ehhez hasonló bevásárlóközpontok örök építészeti problémája ugyanis az, hogy a vásárlókat elvarázsoló korzó miatt befelé kell fordulniuk. Szinte kötelező tehát az ablaktalan dobozforma – nem véletlenül kerülnek az ilyen kereskedelmi központok normális esetben a városok külső, ipari, bevásárlóövezetébe. Jól sikerült viszont a plázabelső látványtuningja: a falakon szabálytalanul futó fénycsíkok általában ellensúlyozni tudják az óriás terek sivárságát. (A YouTube sztárja mégis a belső szökőkút a mellette örökösen felmosó takarító nénivel: valamiért medence nélkül, közvetlenül a közlekedő térbe építették, ezért a nyitás után állandó kiöntéssel fenyegetett.)
Ha viszont hátramegyünk a terminál közlekedőtereihez, tehát azokhoz, amelyeket a legtöbb átutazó majd használni fog – ezeket hívtuk lánykori nevükön a beruházás ellentételezéseként átvett közösségi funkcióknak –, érzéseink csakhamar felemásakká válnak. A vonatok és a metró felől érkezőket összegyűjtő üvegfolyosók szélesebbek lettek, a fedett mozgólépcső-lejárók pedig karakteres képet mutatnak, de még ma is minden félkész állapotban van, itt-ott kilógó kábelekkel. Lélektelen és steril, mint egy gyárcsarnok hidegburkolata, és leginkább a kényszeredettség érződik rajta. A borításokat persze majd pótolják, de az egymással össze nem illő díszítőelemek és ipari fémburkolatok kavalkádja alighanem megmarad. És lehet, hogy egyszer majd kertmozi, kalandpark, meg zöld tetőterasz is épül a Köki tetejére. De ahogy most összeér az államinak megmaradt régi felüljáró és az új, egy lépcsővel és tűzzáró ajtóval súlyosbítva, nos, arra nincs bocsánat. Mit mond majd erről valaki újabb harminc év múlva?
