Puha, intim, elgondolkodtató
A szaksajtó sem fukarkodik a felsőfokú jelzőkkel, különösen a 2009-es In A Dream óta, s gyorsan tegyük hozzá, teljesen jogosan: amit mostanság ez a harmincöt éves amerikai énekesnő művel dzsesszfronton, az valóban párját ritkítja.
Pedig a dzsessz sokáig nem is játszott meghatározó szerepet az életében. Frank Zappa egykori basszusgitárosának lányaként rendkívül széles skálán hallgatta a zenét, szívesen kalandozott stílusban, térben, időben, csakis a fülére és a szívére hagyatkozva. Mondhatni, mindenevő volt, de esetében ez az egészséges nyitottság nagyfokú minőségérzékkel párosult, bármerre nyúlt, bátran meríthetett, a végén rendre igazgyöngyökre lelt. S tinédzserkori szonikus bolyongásai során idővel óhatatlanul összeállt az a rendkívül változatos, mégis kompakt zenei könyvtár, amelyből később oly bőségesen szemezgethetett.
Éveket húzott le alig jegyzett Los Angeles-i bárokban, és vokálozott feledhető nagylemezeken, mígnem 2001-ben végre megfelelő emberek figyelmét is felkeltette, s oly megtiszteltetés érte, amely bőségesen kárpótolhatta minden addigiért: az első énekesnő lehetett, akit felvettek a színvonalára méltán kényes Thelonious Monk Institute Of Jazzbe. Ilyesmi azóta sem sokakkal fordult elő. Ráadásul 2004-ben megnyerte az intézmény aktuális versenyét, amelynek hatására nemcsak a szakma csodálkozott rá, de számára ugrásszerűen szaporodtak a felkérések és a fellépési lehetőségek. Az így felszedett rutin és a bővülő ismeretségi kör pedig idővel kellő önbizalmat adott neki ahhoz, hogy továbbléphessen, és merje felvállalni kalandvágyó, előremutató énjét.
Előbb Los Angelesből a dzsesszélet központjába, New Yorkba költözött, aztán elkészítette bemutatkozó, cím nélküli nagylemezét, amivel ugyan nem váltotta meg a világot, de névjegynek kétségkívül megtette. Ennek örvén dolgozta végig a következő éveket, érlelődött, erősödött, tehetséges és kreatív fiatal muzsikusokat (Lionel Loueke, Aaron Parks) toborzott maga köré, hogy aztán 2009 nyarán az In A Dreammel kellően nagyot dobbantson. Pedig ez a két évvel ezelőtti korong, amire máig előszeretettel hivatkoznak, a maga visszafogottságában és harsogó színeivel, kidolgozottságaiban is könnyed megoldásaival, komolyan vett játékosságával csak előképe volt annak, ahová mára eljutott.
Az új album (The Lost And Found) műfajilag a tőle megszokott széles skálán mozog, még a saját szerzemények mellett díszítésnek használt idegen tollakat (Mary J. Blidge, Simple Red, Wayne Shorter) is három eltérő zenei univerzumból szelídítette magához. Olyan bő hatvan perc ez, ami ugyan elsőre nehezen adja meg magát, de aztán szofi sztikált, szonikus örvényként szippantja be magába az embert, minél többet kapálózunk, annál menthetetlenebbül. Pedig egyáltalán nincsenek rajta lüktető groove-ok, húzós ritmusok, harsogó színek. Még látványos megfejtések sem. Ellenben puha, intim, elgondolkodtató. Folyamatosan billeg és balanszíroz, egyszerre pontos és hajlékony, hagyománytisztelő és új csapásokat kereső. Gyakorta olyan, mint valami hajnali delejes álom: a tudatos én és a tudatalatti között félúton lebegő. Olyasmi, amire kevesen képesek. Nem véletlenül tartják Gretchen Parlatót a jövő egyik nagy dzsesszígéretének.
