Fotó és realizmus
Emlékszem arra a kis kárörömre, amellyel a fotórealizmus hazai megjelenését figyeltük. Az élkonzervativizmus boldog volt, a rózsa végre rózsának, az autó autónak, az arc arcnak látszott. Az ugyan eleinte tudathasadást okozott ennek a szűk, de nem veszélytelen élcsapatnak, hogy mindez a bűnös Nyugat felől érkezett, de ezen hamar túltette magát és műélvezett. Zavartalanul, mert arról, hogy a fotórealizmus a koncept art egy válfaja volna, továbbá hogy a képek nem a valóság, hanem a valóságról készült (fény)képek képei, nemigen vettek tudomást. A – mondhatjuk – emlékkiállítás valahogy hasonlóképpen működik. A steinbecki címadás szerencsére csak annyiban érvényes, hogy az Amerikából indult törekvés mellett bemutatják a hazai, cseh, szlovák, román, lengyel és délszláv követőket is, de a mércét a Ludwig-gyűjtemények autentikus anyaga határozza meg. Chuck Close óriásportréi, amelyek az arcképfotót úgy nagyítják akvarellel papírra és vászonra, hogy egy bizonyos Nat nevű férfinak nemcsak minden hajszálán a fényt, de az igazolványképek jóravaló bornírtságát is tökéletesen megörökítik. Malcolm Morleynak, a másik alapítónak a csónakázó párja, amely a készen előhúzható színes pozitív minden banális esetlegességét és minden múlandóságát mutatja. A nem kevésbé világhírű német Richter elmosott-elmosódott olaj-nagyítása, a francia Gasiorowski keményre hívott olaj-vászon pillanatfelvétele aztán egyszerre mutatja a tendencia nemzetközivé válását és Ludwigék egykori gyűjtőerényeit.
Azt, hogy a klasszikus fotórealizmus akarva-akaratlan többel szolgál, mint alkotásfilozófiai és alkotás-lélektani konceptusokkal, amerikai képek sora bizonyítja. A végtelen banalitás Robert Cottingham csak cégtáblákat ábrázoló vásznán némán, Estes ugyancsak világhírű művein provokatív fényekkel jelenik meg. Don Eddy tükrös dísztárcsájában, amelyben további autók tükröződnek, és Ralph Goings haszonjárműveiben sem nehéz felfedezni azt a valamit, amely keletkezési helyén a fogyasztói társadalom néma kritikáját (is), itt és akkor a vágyakozó irigységet sejtette.
Errefelé néhányan teljesítették ezt a technikai-szellemi feladatot. Nyári István, akinek Csirkeragu ’81 végén című képével nemcsak a fakuló színes fotók kelletlenségét, de egy konyhai jelenetnek a bicskanyitogató érdektelenségét is sikerült műbe foglalnia. A cseh Theodor Pistek, aki az autó agresszivitását, közvetve valamiképpen az autó imádat mineműségét tömörítette egy részletfotóról készült festményébe. A román Grigorescu, aki elbűvölő impertinenciával sűríti egybe egy réges-régi színezett fénykép – nem színes fotó! – médiumkritikáját és egy régi családi idill ironikus nosztalgiáját. Az első azonban, ami a keleti oldalon feltűnik, a technikai lazaság. Kevés példány képes a fotográfia kívánatos minuciózitását vagy az archív filmkocka fakulását oly rebbenéstelen tökéllyel felidézni, mint Lakner László művei.
Ámbár már Lakner művészete sem vegytiszta. Suta, megvesztegethetetlenül pontos csoportképe alá tüntetően odaírta, hogy melyik üzem melyik brigádja nyerte el a szocialista munka hőse érdemérmet, és hogy közlés és kép a gyári faliújságról való, kivágott filmkockája meg az 1919-et jelző cím nélkül is sokat jelentő komisszár-bőrkabátos forradalmárokat vonultat fel. Azaz a fotórealizmus néma vagy félnéma közönyénél sokkal súlyosabbat.
Lakner egyéni, kelet-közép-európai ekkor és tökéletes. Ellentétben azzal a többséget alkotó, kevésbé tökéletes és még kevésbé fotórealista kínálattal, amely az innenső szárny többségét adja. A lengyel csendélettel, amely felületes, maszatolt, ámde a szükségállapot tévéközleményét adja direktben. Az ugyancsak lengyel életképekkel, amelyek szociografikusak, de nyersek, és fotóra nem emlékeztetnek. A magyar személyigazolvány-másolattal, amely kezdetleges. Méhes László egyébként fotórealistának indult néma kispolgárkritikájával, amelyet, sajnos, didaktikusan kiszínezett.
A kísérőszöveg szerint a rendezők szándéka az édenbeli és a keletre eső fotórealizmus párhuzamainak és különbségeinek a bemutatása volt. A keleti fotórealizmust azonban túl bőkezűen értelmezték. Ha valóban ilyen volt, az édentől keletre jobbára csak igyekezet volt, s így kevéssé összehasonlítható.
