Rabjai vagyunk a múltunknak
A Csehov-feldolgozás nem az első olyan filmje, amely elme-gyógyintézeti környezetben játszódik.
Eredetileg a Csehov-novellát akartam megfilmesíteni olasz producerrel és Mastroiannival a főszerepben. De nem tudtunk egyezségre jutni az olasz producerrel, mert ő egy hagyományos Csehov-feldolgozást szeretett volna korabeli jelmezekkel, a mi elképzelésünk viszont egy eléggé kísérleti jellegű film volt. A terv végül nem valósult meg, és akkor kezdtem el feldolgozni a cári család kivégzésének történetét. Arról sem a szokásos történelmi film készült el.
Filmjeiben sajátosan kapcsol össze idősíkokat, történelmi helyzeteket. Milyen szándék vezeti?
Általában nagyon összekapcsolódunk a múlttal. A múltban élünk, a jelen csak múló pillanat. Ezekben a filmekben a történelmi események mindig valamilyen kapcsolatban vannak a jelen idővel. Ahhoz, hogy megértsük, milyen motívumokra épül a viselkedésünk, azt is tudni kell, mit tett például I. Péter, vagy mik történtek Rettegett Iván korában. Legalábbis én így érzem. Olykor ez csak tudat alatt jelenik meg a filmjeimben, nem mondhatom, hogy mindig pontosan fölépített koncepció alapján, valahogy előjön, mert szükségem van rá.
Mennyire vagyunk rabjai a múltunknak, és mennyire vagyunk képesek olykor kitörni belőle?
Szerintem rabjai vagyunk a múltnak, már csak azért is, mert mindig eltorzítjuk. Sosem akarjuk olyannak látni, mint amilyen volt. Ez egyaránt igaz társadalmi, személyi vonatkozásban.
Ön sem realista módon láttatja a múltat a filmjeiben.
Saját elképzelésem alapján mutatom be természetesen. Megváltoztatom, elemelem, de ezzel igyekszem mégis valamiféle igazságot megközelíteni. Nem tudom, mennyire lehetséges ez, és adott esetben mennyire sikerül.
Az orosz filmet mennyire érdekli manapság a múlt?
Leginkább formális az érdeklődés. Akármilyen különösnek tűnik is, a szovjet filmben – a többi között Eizensteinnél, Tarkovszkijnál, Paradzsanovnál – sokkal fontosabb volt a múlt és sokkal érdekesebb. Manapság az orosz filmgyártásban egysíkú, lapos. Mint ahogy az orosz élet bemutatása is eléggé lapos, nincs benne mélység. Talán azért is készítettem el A hatos számú kórtermet, hogy sokak számára kiderüljön, Csehov érdekes dolgokról beszélt műveiben: életről és halálról, az élet értelméről. Mert olyan érzése van az embernek, mintha teljesen elfeledkeztünk volna ezekről, talán mert a kapitalizmus koordinátái között élünk.
Nemrég szabadon hozzáférhetővé tettek a világhálón szovjet korszakban készült Moszfilm-produkciókat. Ez, továbbá, hogy most Budapesten tartanak vetítéssorozatot az ön részvételével, tekinthető-e egyfajta európai nyitás jelének?
A budapesti szereplés fontos esemény, nekem személyesen is, mert olyan nemzedék tagja vagyok, amelynek Magyarország egy kicsit formálta a tudatát. Szeretnénk megmutatni a filmjeinket és újraépíteni a kapcsolatokat. Régen forgattunk sikeres közös munkákat – ilyen volt például Jancsó Csillagosok, katonák című alkotása. Most is forgathatnánk.
Dolgozik új produkción?
Forgatás közben vagyok. A nagy honvédő háborúról készítek filmet, inkább úgy mondanám, fantasztikus történetet. Nagyszabású munka, remélem, november közepén befejezem a felvételeket. Sok német színész játszik, Hitlert, Keitelt is ők alakítják. A mai filmgyártás előnye,hogy könnyen lehet felkérni külföldi színészeket. A szovjet korszakban ez nagyon nehezen ment, olykor még a párt központi bizottságától is engedélyt kellett kérni.
Névjegy
KAREN SAHNAZAROV 1952-ben született Krasznodarban.
1975-ben végezte el a moszkvai Filmművészeti Főiskolát. Fiatalokhoz szóló zenés, táncos vígjátékokkal, groteszkkritikus alkotásokkal aratott sikereket. 1998 óta a Moszfilm igazgatója. Magyarországon bemutatott filmjei: Jazzbolondok (1983), Más, mint a többi (1987), Téli este (1987), Zéró város (1989), A cár gyilkosa (1991), A telihold napja (1998), A 6-os számú kórterem (2009).
Mindezektől elválaszthatatlan, hogy sokak szerint újra feltűnni látszik az úgynevezett „pesti vicc”. Aminek azonban, ellentétben a showder klubosok produkcióival vagy a humorvilág jelentős átalakulásával, már egészen biztosan a fele se tréfa: a szociológus szerint ugyanis az utcai viccfabrikálás végül mindig egyfajta társadalmi pánikmanőverként értendő, és soha nem a felhőtlen derű állapotából, időtöltésként születik. Először talán – ahogy egy 50-es években született geg is mondja – csak azért, mert a közszereplő urak és hölgyek „bár remekül teljesítenek”, sajnos azonban „túlságosan kidomborítják a jelentéktelen részeket”. Később azonban már komoly prés alatt, az alapokig hatoló elkeseredésből fakad az élc. Valahogy így: „Én már csak norvég nyelven hallgatok híreket – így legalább nem izgatom fel magam.”
