Tudván, hogy mire lehet számítani: itt el is játsszák majd a darabot. Nem hazafanyalgásnak mondom, nem lehetett elvárni az Operaház társulatától, hogy magas színvonalon oldják meg azt a feladatot, amelyre nincsenek kiképezve és gyakorlatoztatva, nyilván Rolling Stones-számokat sem játszanának úgy, hogy megvaduljon érte a nép, hiába zene ez is meg az is. Azért persze fanyalogtunk eleget, de minél többet látta az ember az itthoni előadást, annál jobban szerette, annál inkább úgy tűnt, hogy újra elindultak azon az úton, amelyre évtizedekkel korábban az Ormindóval rátévedtek.

Azóta látjuk, hogy vissza is tértek, többé-kevésbé dolgukvégezetlen: miközben a Metropolitan idén két barokk operát is közvetít, nálunk egyet sem játszanak modern hangszereken, nagyszínházban. Bécsbe kell menni. A Theater an der Wien nem nagyszínház, az Ensemble Matheus nem modern hangszereken játszik, és ami azt illeti, a rendező, Adrian Noble sem Kovalik Balázs, a miénkhez hasonló színes ötletparádét hiába várna az ember.

Sőt mintha épp az ellenkező irányba indulnának a színpadon. A Xerxes (vagy olaszul Serse) leghíresebb zenéje a darab legelején hangzik el, a címszereplő áriája a platánfához: Ombra mai fu. Nálunk az ária után a platánfa ki is dőlt, hiszen a továbbiakban semmilyen szerepe nincs az operában, Adrian Noble viszont abból indult ki, hogy hiába nem emlegetik később a becses növényt, mégis ott van a darab elején, hátha nem véletlenül. A bécsi színpadkép tehát erre összpontosít, egy körbástya nyílik szét, és abban van egy lugas, platánnal, fűvel, a szerelmek pillanatnyi állásának megfelelően zöldellően vagy téli változatban, lombhullottan.

Ahogy nem mérhető össze a két rendezés, úgy összemérhetetlen a zenei színvonal is. Nem látszik ez rögtön az első pillanatban, a nyitány szép, de miért is lenne másmilyen, aztán az ária alatt azt érzem, hogy gond nélkül elcserélném Malena Ernman hangját Meláth Andreáéra. Nyilván olyan kontratenort, mint Bejun Mehta (Zubin unokaöccse) nem tudunk fakasztani, de az előadás zeneisége nem hangszépség kérdése. A barokk zenét Jean-Christoph Spinozi vezényletével olyan magas színvonalon játsszák, élik, hogy minden tökéletesen természetesnek tűnik.

Állandó a kapcsolat a zenekari árok és az énekesek között, de nemcsak a hagyományos értelemben, hanem a zenészek a játék részeként leszólnak, legesztikulálnak a zenekarnak, hogy játsszék halkabban, a mozgás mindig zenei, és együtt él a kottával, mintha filmzenét néznénk. A díszítések nem nyögve, akaraterővel megoldott kötelező gyakorlatok, bemagolt formák, hanem rögtönzésnek ható, lazán, természetesen előadott, a kifejezés szolgálatába állított zenei fordulatok. Jobban érti az ember, mi zajlik Xerxes lelkében, amikor az ismétléskor cirádákat énekel.

Ehhez jön még az előadás sztárja, az Atalantát éneklő Danielle de Niese, akinél elég sokáig nem értettem, hogy mit esznek rajta, miért jelent meg a nagy hangrögzítőválság ellenére már a harmadik árialemeze, amikor önmagában egyik sem kiemelkedő. De van ilyen: De Niese nem lemezénekesnő, látni kell őt a színpadon. Csinos is, legalábbis ha a csinossági szintet operaénekesnői szinten mérjük, ragyog a színpadon, és mindazt, amiről fentebb szó volt, ő játssza, éli a legmagasabb szinten, minden mozdulata, hangja, játéka egységes, a szerephez igazított, illetve a szerepet a zenéhez igazító. Ámulat.

Az első következtetés az, hogy micsoda világraszóló esemény lehetett volna, ha a Kovalik-rendezést a Spinozi-vezényléshez lehetett volna valahogy társítani, de lehet, hogy egy Händelhez egy vezér kell, vagy a rendező, vagy a karmester koncepciója érdekes. A legjobb tehát mindkét változatot látni. A bécsi még megy a héten.

A címszerepben Meláth Andrea