Meglehetős csúsztatás volna Tomaji Attilát mintméltatlanul elfeledett költőt emlegetni. A helyzet ugyanis az, hogy mind ez ideig meg sem jegyezték a nevét. A méltatlanul viszont stimmel.

A Tomaji személyét és művészetét övező csöndet inkább nevezhetjük baljóslatúnak, mintsem megnyugtatónak. Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy esetében nem beszélhetünk választott visszavonulásról. Két eset lehetséges. Az egyik, hogy művei el sem jutottak a „figyelem háttérintézményeibe”, az úgynevezett szakmai körökhöz. A másik, hogy – csöndes szavú, mélyen a költői hagyományba ágyazott – versei egészen egyszerűen nem lépték át az imént említett körök folyton újdonságot kereső ingerküszöbét. Nem tudom, melyik eshetőség a jobb vagy a rosszabb, hogy véletlenről vagy részleges vakságról beszélhetünk-e; annyi bizonyos, hogy egyik sem reményt keltő.

Pedig Tomaji költészete üde színfolt a kortárs irodalomban. Ezen státuszát viszont éppen hogy nem „frissessége” vagy formabontó mivolta okán éri el, hanem mélyen átgondolt és tudatos hagyományossága miatt. „Bántásnak ne vegye se ő, se más: ő olyan költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával vagy tiltakozásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ő művész, ő költő, ő író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni: ő irodalmi író” – szólnak Ady Endre kritikájának mondatai Kosztolányi Dezső első kötetéről, a Négy fal közöttről. Akkoriban ez felért egy megsemmisítéssel. Manapság, úgy vélem, megfordult az előjel. A magyar költészetből mintha kiveszőben lenne a játék, a hagyomány és az őszinteség. Még az ujjgyakorlatok is. Ennek a tendenciának feszülnek – és mondanak – ellent Tomaji Attila versei. A rengeteg mottó és ajánlás nem kapaszkodóként szolgál a Söttétiszta sávban, hanem emlékeztetőül: a szervesség, a folyamatosság felmutatásaként.

Tomaji talán az utolsó élő romantikus. Tehetségének lényege, hogy képes díszruhába öltöztetni a fájdalmat. Verseiből, soraiból egy olyan idealizált világ képe tűnik elő, amelyben még a halál is szép. Ez a költészet a vágyakozás költészete. Melankóliája egyszerű, áttételmentes és egyúttal vonzó is. „Ha megtanultad a fákat, az ágat, / a lombot, a sötéttiszta éjszakákat, / a tisztást, a levegőt s a száraz avart, / amit az örök szél napra nap felkavar, / megérted: nyom se marad itt utánad. / Más lép majd helyedbe.

De ugyanaz a bánat.” Szép összegzése a pályának Tomaji harmadik kötete. Lezártságról azonban korántsem beszélhetünk. A kötetzáró versek (Zebegényi elégiák, Pompás tájai az éjnek, Megvillan) új irányokat jelölnek; képletesen szólva: nyitva hagyják a kaput. Hogy onnan kifelé vezet-e az út, vagy azon éppen valami befelé tart, a jövő kérdése.

A külcsín sem hagy kívánnivalót maga után, Maria B. Raunio festménye a borítón kiteljesíti a kötet hangulatát. A szerkezet feszes: a verseket Rákos Sándor özvegye, Szentpál Mónika válogatta és szerkesztette. Tragikus felhangot ad a kötetnek, hogy – a copyright oldal tanúsága szerint – nem élhette már meg a Sötéttiszta sáv kiadását. Azt viszont, remélem, még megérjük, hogy több szó esik Tomaji Attiláról. Megérdemelnénk.