Ezzel a szlogennel hirdették hetekkel vagy hónapokkal a megjelenése előtt Kepes András első regényét. Azt, hogy a kiadónak mennyire fontos lehet a könyv, jól jelzi egyebek mellett az is, hogy kemény táblásan, védőborítóban adták ki, ami viszonylag ritkán jellemző az Ulpiusra. És az is lényeges fejlemény, hogy a regényt az Európa Könyvkiadó főszerkesztője, a József Attila-díjas műfordító, M. NagyMiklós szerkesztette. Nem csoda hát, hogy e sorok szerzője is fölfokozott kíváncsisággal – és várakozással telve – vette kezébe a szép kiállású, tetszetős kivitelű kötetet.

Merész vállalkozásnak tűnhet egy művet „Az évszázad regényeként” kínálni. Merésznek, vagy legalábbis kockázatosnak, hiszen jó esély van arra, hogy ez visszatetszést, ellenérzést szül, és túl magasra teszi a lécet. Csakhogy a szlogent ezúttal meg is (ki is) magyarázták: a Tövispuszta a XX. századMagyarországáról szól. Egy, többé-kevésbé a teljes évszázadot átfogó családregény tehát. „Akár egy szappanopera” –Kepes az első oldalon, ahol azt is sugallja, hogy a történet legföljebb részben fikció: „kávéfoltos levelekből, megsárgult, tépett szélű dokumentumokból, elrongyolódott naplókból és felesleges tárgyak szagából” rakta össze, ráadásul – teszi hozzá – „a könyv egyik hőse én vagyok”. Az viszont csak a végére derül ki, hogy melyik; ezt itt és most a jövőbeli olvasók érdekében nem is árulom el, csupán annyit, hogy a szerző egy regénybeli figura bőrébe bújt, vagyis nem az író alteregója, ilyenformán (ez is a végén válik láthatóvá) az első oldalon sem Kepes, hanem a történet elbeszélője szólal meg.

Az ígéretnek megfelelően a Tövispuszta híven föl is mondja a leckét az elmúlt évszázad magyar történelméből, az első világháború végétől kezdve a rendszerváltás utáni időszakig. Időnként meglehetősen didaktikus módon, különösen egyes szereplők aktuálpolitikai helyzetértékelésében érezni a tankönyvek ízét. Egy regény hitelességét ugyanakkor alapvetően nem az biztosítja, hogy mennyire hűen követi a történelmi eseményeket, hanem az, hogy például az írója az olyan szavakat, mint a „szoci”, a „fölizgul”, a „bakelitlemez”, a „komplexus” vagy az „információ”, időben és térben megfelelő környezetben helyezi-e el. Továbbá olyanokon is elgondolkodtam, hogy – teszem azt – vajon a két világháború közötti falusi kocsmákban mennyit emlegethették a Népszavát?

A Tövispuszta teljesíti a családregény kritériumait azáltal, hogy generációk egymásba kavarodó-kapaszkodó sorsátmeséli el,mégpedig egy adott helyről (Tövispusztáról) kiindulva, Budapesten át Párizsig, vagy éppenséggel Londonig. A nyelvezet egyszerű, időnként meg-megdöccen (nem vészesen), az elbeszélés menete hasonlóképpen a legszimplább: lineáris; az egyes jelenetek azonban gyakranmeglepően (filmszerűen) rövidek – mielőtt belefeledkeznénk valamelyikbe, már kezdődik is egy másik. Akadnak továbbá a regényben találó megállapítások is, ilyen például az, amit Sárády doktor mond a demokráciáról: „Ha brit lennék vagy francia, talán hinnék a demokráciában (...) De úgy vagyok vele, mint a tengeri hallal, a homárral és a kagylóval. A Riviérán vagy Abbáziában szívesen megeszem, de itthon nem, mert messze a tenger (...)Maradjunk csak mi a jó magyar pörköltnél és a pacalnál.” Ilyen az is, amikor a szegény parasztasszony az ÁVH-tól nem fél, csakis Istentől, a pap viszont épp fordítva. S avval is egyetérthetünk (másutt is hallottuk már), hogy miközben a férfi még csak rászánja magát az udvarlásra, a nő már a családi albumot tervezgeti.

Elgondolkodtam ugyanakkor, hogy kinek is szól ez a regény. Nyilván nekünk, honfitársaknak, hiszen mi tudjuk magyarázat nélkül is, hogy mi az a Jégbüfé, az IKV, a Szabó család, vagy hogy ki volt Rajk László. Ez esetben viszont teljesen fölösleges külön elmesélni például azt, hogy miként lett Szent István napjából az alkotmány ünnepe.

A XX. századi magyar történelem tényleg minden alapot megadott egy családregényhez (természetesen ezt most kizárólag irodalomesztétikai értelemben). A Tövispuszta eszerint tényleg lehetett volna az előző évszázad regénye. Ehhez azonban több térre lett volna szüksége: rövid jelenetek, és átpörgetett, néhány mondatban vagy bekezdésben elintézett események helyett arra, hogy élesen lássuk a szereplők arcvonásait, még inkább az egyes cselekedeteik motivációját. Ráadásul belecsúszik abba a hibába, amibe a hasonló, nagyszabású, több nemzedéket átfogó művek szoktak belecsúszni: a vége elnagyolt lesz. Pedig Kepes András első regényében elegendő jó rész és megoldás van ahhoz, hogy az olvasónak az összképet tekintve hiányérzete maradjon: még több és még tartalmasabb kovász kellett volna bele, hogy epizódok és felvillanások helyett teljes egészet kapjunk. Vagyis tükörcserepek helyett akár egy teljes tükröt.