Pazar közeg. Avatása idején, tehát az 1920-as évek közepén (meg még azután is) állítólag ez volt egész Európa egyik legelegánsabb mozgóképszínháza, ami nagyon is könnyen elképzelhető, csupa bonyolult birodalmi stukkó, óaranyolás, műmárvány, csillogó-villogó réz minden, a szem is káprázik bele. Mondjuk nekem nem teljesen tiszta, hogy az első óceánátrepülések vagy a 240 km/óra körüli autós sebességrekordok, nem mellesleg az art deco és a Bauhaus korában miért kellett ennyire kegyetlenül historizálni, de hát ízlések és pofonok, amúgy meg a tér minden eleme kitűnő kondícióban van, aminek örülök, mert végre.

Az újántik pompát remek kortárs installációkkal igyekeztek fakítani a berendezők, amelyek közül egy húszezerforintossal címkézett csatos sörösüveget, egy megrágott Qualiton-lemezt (A pancsoló kisgyerek, énekli: Kovács Eszterke) és egy olyan biciklikereket ajánlanék a publikum kegyelmébe, amelynek küllői közé részint régi átutalási postautalványokat, részint pedig könyveket illesztett a művész, egyebek mellett Heine Henrik Sabbat hercegnő románca, Miklós Jenő A piros mókus, valamint dr. János György ésdr. Novák János Égési sérülések című művét.

Az aulából egy kiváló lokálba vezet az út, amelynek neve egyfelől Puskin kávéház, másfelől Odeon kávéház, attól füg gően, honnan nézi az ember, kicsit olyan ez,mint a csillaghegyiSágvári Endre utca, amely egy másik olvasatban Sinkovits Imre. Különleges hely, amely viszont a múlt századelő hangulatát igyekszik visszahozni, méghozzá egészen szép eredménnyel, az összes tonettszék és állófogas eredeti, sőt az asztalok és lámpák egy része is régi, esténként pedig olykor bárzongora szól. Igazi kultúrtér: mint az a Puskin kávéház című menüből is kiderül, itt a közönség, ha akarja, átnézheti a legfrissebb napi- és hetilapokat, ami a mai árak mellett kitűnő opció, még akkor is, ha a legfrissebb hetilap speciel augusztusi, mindemellett talál egy minikönyvtárat, valamint pedig időről időre újabb és újabb képzőművészeti tárlatokkal szembesülhet.

Ottjártamkor Milorad Krstic fotóművész különös atmoszférájú budapesti témájú képeiből mutattak be válogatást a berendezők, mind nagyon érdekes volt, főleg az, amelyen a háttérben a Ferencváros látható, az előtérben pedig egy folyami bója, ami pont úgy néz ki, mint egy világháborús torpedó, amely mindjárt belecsapódik a Szabadság híd lábába, de tetszett az is, amelyen egészen pontosan hét autó közlekedik egyidejűleg a teljes Szent Gellért rakparton.

Természetesen a házbanműködő Odeon videokölcsönzőbe is benéztem, ami többszörösen is jó ötletnek bizonyult, remek színészfotókat láttam, emellett sikerült egészen pontosan száz százalékkal megnövelnem a tékában jelenlévők számát, jelentősen javítva a statisztikát. A pompázatos, kazettás mennyezetű galériára – ahol még sohasem jártam, de mindig végtelenül érdekelt, hogy nézhet ki –azonban nem jutottam fel, akkurátusan el van barikádozva, mint egyes kultúrterekben azok a traktusok, ahol simán megeshet, hogy a nézőre esik a födém. Nem könnyen, de végül sikerült megtalálnom a magyarázatot, tudniillik nyugi van, srácok, a galéria is kitűnő állapotban van, de csak fényes rendezvények alkalmával nyitják meg. Helyes, a plebs maradjon csak lenn, ahová való.

Csupa óarany historizálás