Ünnep árnyékban és fényben
– Ha úgy fogom föl, mint születésnapi „ajándékot”, akkor természetesen beárnyékolja – válaszolja. – De megpróbálok nem így gondolni rá, és kaptam egy fölkérést cserébe: vizuális szakértőként tegyek meg minden tőlem telhetőt a köznevelési törvényhez és a Nemzeti alaptantervhez kapcsolódva.
Bár túlzásnak tartja, hogy a Fidesz egyik vezető kultúrpolitikusa lett volna az utóbbi évtizedben, a honlapján olvasható téziseiből kiderül, egyike azoknak, akik szorgalmazták a Nefmi léttrejöttét, vagyis a kulturális, oktatási, egészségügyi, szociális és sport területeinek integrációját a kormányzati munkában. – De nem úgy gondoltam, hogy a kultúra szoruljon háttérbe – reagál erre, hozzáfűzve, nem is a „csúcsminisztériumot”, hanem az együtt gondolkodást tartaná fontosnak. Ehelyett változatlanul versengést lát az egyes területek között. – Ha még a kulturális államtitkárságon is az a nézet érvényesül, hogy inkább az NKA-tól vegyenek el pénzt, mint máshonnan, akkor nincs együttműködés – teszi hozzá. A kulturális alap elnökeként kooperálni próbált mindenkivel minisztertől, államtitkáron át a kurátorokig, és a pályázókig, csak akkor vallott kudarcot – panaszolja –, amikor utasításokkal hozták olyan helyzetbe, hogy nem tudta kifejteni a véleményét. Említi a (2009-ben hozott) 292. sz. kormányrendeletet, mely szerint a pályázónak súlyos „büntetést” kell fizetnie, ha nem tervezi vissza, vagyis csökkenti programja költségvetését, amikor a kértnél kevesebb NKA-támogatást kap. – Ez tönkreteheti a pályázót, és nem sikerült elérnem, hogy megváltozzék. Ha L. Simon Lászlónak képviselői jogosítványai révén ez sikerülne, akkor már megérte, hogy ő lett az új elnök.
A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben részese volt a magyar animáció „aranykorának”. Mi volt ennek a „titka”? Talán hogy az autokratikus rezsim pénzt tudott koncentrálni erre a területre? – kérdezzük. – Nem, mert például a demokratikus Kanada kormányzata is kiemelt fontosságúnak tekintette az animációt – válaszolja.
– Nálunk az motiválta az állami akaratot, hogy a Szovjetunióban is fontosnak tartották a rajzfilmet. És meghatározó személyiségnek ott volt Matolcsy György, a Pannónia Stúdió igazgatója, aki fölemelte és sokszínűvé tette a csapatot; befogadott olyan személyiségeket és produkciókat is, amelyek nem álltak közel az ízléséhez, meséli. Magát a favorizáltak közé sorolja egészen a Kossuth-díj elnyeréséig, 1978-ig. Attól kezdve azonban – furcsa módon – nem, mert „a mór megtette kötelességét”... A Fehérlófia című filmjéért viszont (1981) már nagyon meg kellett szenvednie, azután pedig javarészt csak a kecskeméti stúdióban dolgozhatott, említi.
A Fehérlófia jó példája annak, hogy Jankovics széles horizonton tájékozódott, többféle hatás érte, ebben a filmjében némelyek pop-artos elemeket is fölfedezni véltek. (Ez inkább a János vitézre áll – szúrja közbe.) Ha összevetjük e mű képi világát a híres, Oscarjelölt Sisyphuséval (1974) vagy a cannes-i arany pálmás Küzdőkével (1977), szembetűnő a különbség. A rendező ezt azzal magyarázza, hogy nem akarta ismételni önmagát. Nem vált besorolhatóvá egyetlen irányzatba, de nem maradt kizárólag rajzfilmes sem. A Kossuth-díj után, különösen amikor az aczéli kultúrpolitika már elfogadta a kultúra árujellegét, és a rövid animációt kiszorították a mozikból, beszűkültnek érezve lehetőségeit, írni kezdett.Majd televíziózni. Ismeretterjesztő könyvei, műsorai születtek. Ezekből is érzékelhető vonzódása a magyarság mondái, legendái, mítoszai iránt.
– Feladatomnak érzem, hogy megmutassam: a magyarok hagyományvilága és egész kultúrája egyenértékű másokéval. Bartók van olyan jó zeneszerző, mint Schönberg vagy Richard Strauss – vélekedik. És A fa mitológiája (1991) vagy A Nap könyve (1996) című munkáiban is egyenértékűek a magyar néprajzi adatok másokéival. Ugyanakkor nem tartozik a „délibábosok” közé, mert azt tartja, vannak igaz magyar értékek, és ezeket kell fölmutatni, mert ezekkel egyetemes ügyet is szolgál.
Több mint két évtized munkájával befejezte leghosszabb animációját, Az ember tragédiája földolgozását, amelyet december 8-án vetítenek először a pesti Urániában. Makacs volt, mint a Küzdők hőse, konfliktusokat vállalt föl érte, sokszor bírálták az állami támogatások miatt. Megérte? – kérdezzük. – A színpadi előadáshoz képest a film kitágította a darab lehetőségeit, és a rövidítések után több olyan rész maradt, amelyben Madách zseniálisan megsejtette a mai kor jó néhány problémáját az élelmiszerhiánytól a nemzettudat és a globalizáció ellentétéig. Úgy hiszem tehát, megérte.
