Breaktáncos b-boyként kezdte pályafutását, majd miután e téren már nem volt hová fejlődnie, hip-hop (sic!) elugrott Kanadába a rúdmellé. Azaz, klaszszikus balettet tanultMontrealban – és (még) ez sem szegte kedvét. Huszonhat éves korára számos rangos együttesben bizonyított. 2002-ben alapítottameg kanadai székhelyű együttesét; a Loan Sharking: összeállítás („best of”) 2002–2008-as munkáiból.

A húszperces első részben a társulatvezető, táncos-koreográfus arról győzi meg a nagyérdeműt, hogy Sztravinszkijtól A tűzmadár, Vivaldi A-moll csellóversenye, és Dave Brubeck Take Fiveja egykutya: mindegyik alkalmas arra, hogy a fején forogjon rá az, akinek ezt a sorsot szánta a Teremtő. Az alkotó –muzikalitásán túl – tanúságot tesz arról is, hogy van humor- és stílusérzéke, saját formanyelve. Mely utóbbi bár a neoklasszikus balett, a street dance (hiphop), a capoeira és a kortárs tánc eszköztárából táplálkozik, nem katyvaszkulimász. Mindennek dacára, Quijada kisvártatva komoly meglepetést okoz. A második rész a 2008-as, Milan Kundera és Quentin Tarantino ihlette, másfél órás Punto Ciego harmincöt perces változata. A díszlettelen térben egy törékeny, kecses nő az ajka elé teszi ujját: finoman csöndre int. Eztán Jasper Gahunia (aka DJ Lil’ Jaz) elektronikus, roncsolt kompozíciójára végez minimálmozgást egy fénykörben, komótos tempóban. A saját kozmoszába bezárkózott ember magánvilágába úgy surran be egy ellenkező nemű idegen, mint ahogyan Gahunia megbolydult rádiót idéző, izgalmas, szkrecscselt szerzeményébe beszüremkedik egy-egy klasszikus dallamfoszlány. A csodás Anne Plamondon és a perfekcionizmusra hajlamos Quijada álomszerű duója egyszerre szürreális, futurisztikus, éteri, lebegő, poétikus, néhol akár egy lassított felvétel.

A következőkben sötétséggel tagolt, bénító aprólékossággal kidolgozott etűdöket (kettősök, triók, szextettek) látunk, miközben a hangkulissza egyre „zeneszerűbb” lesz. A ragyogó, természetes szépségű előadók (pár)kapcsolati krízishelyzeteket modelleznek.

Két, szemrevaló fehérnép küzd egy kivarrt karú, jó svádájú, vergődő csélcsapért (Karen Castleman, Lila-Mae G.-Talbot, Daniel Mayo). Míg egyetlen férfi sem megy ölre holmi nőstény(ek) ért. Ám hirtelen mobiltelefon csörren. „Are you kidding me?” (Viccelsz velem?) – kérdi egy férfihang, a hátsó sorokból. Majd a hívott fél, nem zavartatva magát a rászegeződő tekintetektől, ráérősen lefelé battyog a lépcsőn. A tánctér felé irányítja lépteit; befejezésül annyit közöl, elveszettnek érzi magát. Aztán beleütközik egy bájos lányba, akivel pazar kettőst lejt, tangóelemekkel (Elon Höglund, Lila-Mae G.-Talbot).

Az áramló, érzéki flow-mű pompás epizódja, mikor a párok, három különálló, mértani fényalakzatban ugyanazt a mozgássort hajtják végre, tökéletes szinkronban. A zárójelenetben azonban a férfi (Quijada) magára marad –a nő (Plamondon) továbblép. A kivételes képességű Victor Quijada elégikus darabját nézve mintha szikrázna a levegő az elektromosságtól: az elegáns opus a csillogó technika, az eredetiség, az intelligencia, a hétköznapi költészet káprázatos elegye. Gondolatserkentő, megindító, szemet gyönyörködtető produkció. Fenségesség – pöffeszkedés nélkül.

Szikrázik a levegő az elektromosságtól