És mivel minden fordítás egyben értelmezés is, időről időre megszülethet az új, korhoz, nyelvhez idomított Shakespeare. Most viszont az olaszokon a sor, hogy egy kissé irigykedjenek: két új Dante-fordítás is készül ugyanis, az egyik Nádasdy Ádám, a másik Baranyi Ferenc műhelyében.

Az Isteni színjáték kapcsán a legtöbb magyar olvasónak Babits Mihály neve jut eszébe először. Pedig messze nem ő volt az első. A dicsőség az 1807-ben született Császár Ferencé, aki az első nagyobb terjedelmű fordítást tette a magyar olvasók asztalára. A teljes magyar verzió viszont már Szász Károly nevéhez fűződik, aki a XIX. század végére készült el a művel, majd három kötetben publikálta is. Babits mellett, akié a ma is használatos és leginkább ismert fordítás, még Radó Antal és Zigány Árpád neve lehet fontos, aki ugyan kevésbé sikeres verziót készített, ám munkája igen szellemes és megbízható.

Az újabb fordítóknak tehát leginkább a Nyugat költőfejedelmével, az ő szellemével és tekintélyével kell megküzdeniük. Persze a hagyomány nem lehet akadály. Ahogy Nádasdy fogalmazott: nagy tisztelettel ugyan, de elmegy mellette. Hiszen ha valaki egy modern templomot szeretne építeni, akkor nem szabad azzal foglalkoznia, hogy egy gótikus katedrális is van a városban. Pedig ez a „katedrális” messze nem tökéletes. Baranyi Ferenc, miközben elismeri Babits monumentális vállalkozását, egy stilárisan is hű változat elkészítését tartja szem előtt. Az ismert költő, műfordító már egyetemista szakdolgozatában összegyűjtötte Babits „vétkeit”, félrefordításait. („Tudni és haladni előre” fordítja például Babits a Pokol XXVI. énekében, miközben az eredetiben arról van szó, hogy az emberiségnek a tudás és erény útját kell követnie.) De az új verzió kigyomlálja Babits sok, a romantikára jellemző stíluselemét is, mert ezek sokkal inkább a XIX. századra és nem a középkorra jellemzőek. A szerelem tehát már nem lesz könnyű métely az új szövegben. De ritmikai szempontból is változtat Baranyi: a magyar időmértékes verselés ugyanis egyrészt kissé monotonná tette a szöveget, hiszen az eredeti hangsúlyos 11-esekben íródott. Másrészt a jambikus lejtés néha nem vett tudomást arról, hogy az olasz nyelvben egyáltalán nem mindegy (tartalmi szempontból sem), hogy melyik szótagra kerül a hangsúly.

A modernizálás ugyanakkor egyéb problémákat is felvet, hangsúlyozza Nádasdy. Például azt, hogy már Babits kora óta is egyre csökken az olvasóközönség vallással és Bibliával kapcsolatos ismerete, miközben az Isteni színjáték valóságos lexikonát nyújtja a különféle vallási utalásoknak. Az új fordítónak ezzel is kezdenie kell valamit, ha közelebb akarja vinni a művet az olvasókhoz. Ugyanakkor állást kell foglalnia egy évszázadok óta zajló vitában, miszerint kit is tiszteljünk elsősorban Dantéban? A muzsikáló költőt, akinek szövege, mint egy dús kelme, úgy omlik az olvasó elé? Vagy a hajszálpontos leírót, aki úgy jegyzi le a Pokolban tett utazását, mintha jegyzőkönyvet vezetne, vagy mintha egy mérnök érkezett volna a műszaki átadásra? Dante épp ezzel az aprólékossággal és fegyelmezettséggel kívánta kiegyensúlyozni és kidomborítani a műben megjelenő fantasztikumot. Ez egy fegyelmezett szárazság, amit mindenképpen figyelembe kell venni. A mű ezen vetülete láthatóan kevésbé érdekelte Babitsot, ő a költői ségre helyezte a hangsúlyt, a zeneiségre, a muzikalitásra. Pedig ha fi gyelembe vesszük az eredeti alkotás rímeit, akkor néha engedményeket kell tennünk az értelem rovására. Például joghurtot írunk kefir helyett, ha úgy jön ki a lépés, és nem törődünk az apró különbséggel. Csakhogy egy műszaki leírásban már egyáltalán nem mindegy, hogy szöget vagy csavart használunk-e a szövegben, és Nádasdy épp ezt szeretné elkerülni. A magyar fordítások között mindkettőre találunk példát: Babits és Szász a muzsikálós változatot, míg Zigány és Radó inkább a pontosabb, fegyelmezettebb ver ziót részesítette előnyben. Babits változatában így kezdődik az első ének: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.” Nádasdynál viszont így: „Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam, / mert elvétettem a helyes utat.”

A költő, nyelvész véleménye szerint a rímkényszer eltereli a fordító energiáit és figyelmét, így ő egy fegyelmezettebb szöveget szeretne viszontlátni Dante neve alatt. Arról nem is beszélve, hogy a láncrímeket figyelembe vevő szöveg meglehetősen bonyolult mondatokat eredményezett, figyelmeztet Baranyi,miközben az eredeti szöveg könnyen érthető. Ugyanakkor nagy gondot fordított arra, hogy Nádasdyval ellentétben a zenei effekteket hagyja kicsengeni amagyar változatban.Ha jajgatnak a kitaszítottak, akkor a magyar szöveg is úgy jajduljon föl, ahogy az eredeti. És egy alliteráció se vesszen el, ha nem muszáj. Például „mint valami holttest, földre estem” írja Babits, miközben ez Baranyi szerint így lenne igazán formahű: miként tetem terül talajra végleg. Az olvasmányos és formahű Dante volt tehát a költő, műfordító legfőbb szempontja a fordítás készítése közben, aki szerint a minél több szövegváltozat már csak azért sem hiába való, mert a sok verziót összeolvasva közelíthetjük meg leginkább az eredeti alkotás erejét, szépségét.

A Baranyi-féle Pokolból idén augusztusban már hallhatott részleteket a magyar közönség. A mű legizgalmasabb részének fordításával őszre szeretne elkészülni (már csupán három ének hiányzik). S bár, mint lapunknak elmondta, mindenkinek, így neki is evés közben jött meg az étvágya, vagyis szemet vetett a Purgatóriumra és a Paradicsomra, de félő, hogy egészsége nem engedi a teljes mű lefordítását. Nádasdynak a teljes fordítás elkészüléséhez még két-három évre van szüksége. Ebből is hallhattunk már részleteket a Maladype társulat előadásában.

Babits furcsa gesztusa

Díjat is hozott Babits Mihálynak a tíz évig fordított Isteni színjáték, kis szépséghibával: az elismerést a Mussolini vezette Olaszország ítélte oda, 1940-ben. Az akkor már súlyosan beteg költő ráadásul az akkoriban kötelező karlendítéssel vehette csak át a San Remo-díjat (a sokáig rejtegetett fényképet nemrég a HVG közölte újra és elevenítette fel a történetet.) „Ez volt az utolsó öröm, utolsó dicsőség és remény, ami érte őt” – jegyezte fel Török Sophie nem sokkal férje halála után.